Kerekes Ibolya: A csíki cserge - Libelli Transsilvanici 5. (Kecskemét, 2008)
A cserge használata, ápolása
nagy, ún. vékás posztótarisnyába tették a megszőtt takarót, egy alkalmas napon hátukra kötötték a darabonként jó hat-hét kilós terhet, s gyalogosan keltek vele útra. Utóbb már voltak olyan ványolósok, aki szekérrel járták be a vidék falvait, havonta összegyűjtötték, majd vissza is szállították az elkészült csergéket. Ezt mindenütt hamar megkedvelték az asszonyok, mert sok fáradtságtól kímélte meg őket. Minden faluban volt olyan gazda, aki a vállalkozóval megegyezve, a maga portáján gyűjtötte össze a ványolnivalót. A ványolósok alkalmanként 15-20 települést is végigjártak, ezért pontos nyilvántartást kellett vezetniük arról, hogy az egyes szöveteket mely faluból hozták el, s hová kell visszavinniük. Egyenes és kör alakú vonalakból, illetve bevágásokból és lyukakból mindegyikük maga alkotta meg (vagy vette át elődjétől) az egyes falvak jegye it, amelyeket a szőttemény szélére tettek.43 Az elkészült darabokat e jegyek alapján csoportosítva rakták szekérre, és vitték vissza a falvakba. Az asszonyok vagy családtagjaik aztán a ványolóssa\ egyezségben lévő házhoz mentek el, s ott a saját maguk által belevarrt jegyük alapján keresték ki a maguk csergéjét (és posztóját). A cserge használata, ápolása A ványolóból hazakerült, hozományba szánt csergét eltették. Legtöbbször abban a ládában vagy ágyban tartották, amelyben a kelengye többi darabját is gyűjtötték.44 A hozományba adott cserge mennyisége, nagysága, színe, mintáinak kidolgozottsága mind-mind a lány vagyoni helyzetét mutatta. Úgy tartották, ha egy nő megbecsüli, rendben tartja a csergét, akkor az élethosszig is eltart. Amikor asszony lett a lányból, akkor vette használatba, tette bele a vetett ágyba, s takaródzott vele. A használatra váró, illetve egy időre félretett csergébe diófalapit, dohánylevelet, később naftalint raktak a molyok elleni védekezésül. Évente egyszer, nagypéntek reggelén, a nagyheti takarítás részeként mindenféle gyapjúból készült holmit (csergét, gyapjúlepedőt, párnákat, derékaljakat, stb.) kihordtak a házból, kerítésekre, kifeszített drótokra teregették, s estig ott szellőztették. Azt tartották ugyanis, hogy a nagypénteken meglevegőztetett gyapjút nem eszik meg a molyok. Ez a hagyomány máig él a csíki falvakban. A használat során természetesen a cserge is elpiszkolódott, ki kellett mosni, hogy felfrissüljön. Évente, kétévente kerítettek erre sort. Egy nagy cseberbe tették, langyos vizet öntöttek rá, megáztatták, átdörzsölték, majd a patakra vitték, s mosó- padon átsulykolták. Áztatóvíznek általában frissen fogott esővizet használtak. Legalább egy napot vártak, hogy leülepedjen, csak azután öntötték rá a mosásra váró csergére. Ennél is jobbnak tartották a zsíros gyapjú levét, mert — tapasztalatuk szerint - abban tisztult, lúgozódott ki legjobban a gyapjúholmiba rakódott piszok. Mosás után csak gyengéden csavarták ki, majd egy segítővel rúdra vagy kerítésre tették az udvaron. Ott száradt meg és frissült fel. Mosásra meleg, napsütéses időt választottak. A nagy, vastag csergét a házban nem, vagy csak nehezen tudták szárítani. A kény- szerűségből benn a házban, tűz mellett szárított cserge lom]a a használat során megtört, majd maga a szövet is hamarosan meglyukadt. 43 Vö. KARDALUS János 1977.; 1980. 44 FÉL Edit- HOFER Tamás 1969. 20-21.; KERÉKGYÁRTÓ Adrienn, U. 1984. 82-84. 17
