Kerekes Ibolya: A csíki cserge - Libelli Transsilvanici 5. (Kecskemét, 2008)
A cserge készítésének átalakulása
Más háznál az volt a szokás, hogy az elpiszkolódott csergét a posztóharisnyákhoz hasonlóan az udvar füves részén terítették ki, illetve egy szélesebb asztalra fektették fel, puliszkaliszttel behintették (utóbb boltban vásárolt benzint is adtak a puliszkaliszthez), a lisztet tenyérrel besúrolták a szövetbe, majd szárítókötélre vagy drótra emelték át. Itt aztán egy pálcával jól megverték, hogy hulljon ki belőle a liszt, s vele együtt a rátapadt piszok. Akár mosták, akár puliszkaliszttel tisztították a csergét, befejező mozzanatként gyér fogú fésűvel fésülték át a lomját, s utána vitték vissza a szobába, vették újra használatba. Ha már évek óta használták, többször tisztították, megkopott a lom. Ilyenkor újra megványoltatták és tépették, hogy újra meglomosodjon. A jó lomosva ványolt csergét tartották ugyanis igazán becsüsnek. A csergék sem örök életűek. A régóta használt, esetleg az elhalt szülőktől örökölt, megkopott, lomjukat vesztett csergék kikerültek a családi ágyból. Előbb széna- csináláskor vitték magukkal takarónak, ha a távoli, havasi kaszálókra mentek föl, ahonnan nem jártak haza minden nap. Aztán a szekérre került át, s hideg időben ebbe burkolództak az úton járók. Ha végképp megkopott, lópokrócnak használhatták, de olyan asszony is akadt, aki a falut járó öreg koldusnak adta oda. A cserge készítésének átalakulása A kommunista-szocialista rendszer által a lakosságra erőltetett kollektivizálás az élet számos területén jelentős változásokat hozott. A családi juhtartás - ha nem is szűnt meg teljesen - lényegesen visszaszorult. Ennek következtében a gyapjú házi feldolgozása szinte teljesen eltűnt. A II. világháborút követő években a kötelező beszolgáltatás miatt kialakult gyapjúszűke hatására a 3-4 év alatt összegyűjtögetett gyapjúból inkább posztónak való szövetet szőttek, hogy a férfiak az abból készült ruhában tudjanak az erdőre járni. A lányuk kelengyéjét ez idő tájt apródonként ösz- szerakosgató családok jórészt csak pénzért tudták megvásárolni a különböző tárgyakat. Az anyáknak, nagyanyáknak kevesebb módjuk volt otthon szőni, ezért ezzel foglalkozó helybeli specialistádal vagy a felcsíki falvakban működő szövetkezetek valamelyikében készíttették el a szőtteseket. E szövetkezetek nagy befolyással voltak a szötteskultúra alakulására. Csíkdánfalva Csíkjenőfalva Csíkszentdomokos, Csíkszenttamás és Karcfalva szövetkezeteit említették az adatközlők. Az alcsíkiak is a felcsíki falvakba jártak szövetni. Ha volt otthon összegyűjtött gyapjújuk, akkor azt elvitték magukkal. Ha találtak kedvükre való kész szőttest a szövetkezet boltjában, lerakatában, már vihették is, ha nem, akkor meg kellett rendelni, s az igényeknek megfelelőt szőttek a bedolgozók. A késztermék árának egy részét a magukkal hozott gyapjúval rótták le, a munkadíjat mindenkor pénzben fizették. 1 m2 szőtteményre 1 kg gyapjút számoltak. Akinek nem volt gyapjúja, természetesen a teljes összeget pénzben fizette ki. A házasuló fiatalok igényei időközben megváltoztak, nagyban befolyásolta őket a kor divatja. A szövetkezetek bedolgozói igyekeztek a rég hagyományok megőrzése mellett az új elvárásoknak is megfelelni. Ezért az 1950 után készült csergéken is az adott időszak egyes divatszínei és a külvilág hatására változó egyéni ízlés is nyomon követhető. Adatgyűjtésem során ilyenekkel is találkoztam. Az egyik háznál például a háziasszony megmutatta féltve őrzött, 1954-ben Csíkszenttamáson, az ottani házi18
