Bárth János (szerk.): Ezer év a Duna-Tisza közén - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 10. (Kecskemét, 2001)
Előadások–Tanulmányok - Bárth János: Településtörténeti és népesedéstörténeti változások a Duna-Tisza közén a magyar újjászületés századában (XVIII. század)
A tartozéktanyák tömeges átalakulása állandóan lakott farmtanyákká a XIX. század tanyafejlődésének sajátossága. Ugyancsak a XIX. században következett be a mezővárosok és tanyáik családi kötelékeinek lazulása, az eleve farmtanyaként alakult telephelyek megjelenése, a tanyai lakosság társadalmasulása, a legelső tanyaközségek megszületése. NÉPESEDÉSTÖRTÉNETI VÁLTOZÁSOK Szervezetlen migráció A török kiverése után hamarosan elkezdődött a népesség áramlása a túlnépesedett területek felől a megritkult népességű felszabadított tájak felé. Természetes, hogy ez a folyamat bekövetkezett, hiszen épp a rossz mezőgazdasági adottságú vidékek voltak túlnépesedettek, a legjobban termő alföldi tájak pedig jóformán néptelenek. A természetes belső népmozgás teljes kibontakozását a XVIII. század elején akadályozták a Rákóczi szabadságharc bizonytalan háborús viszonyai és az Alföldön gyakori rácdúlások. Előfordult, hogy szegényebb nemesek is útra keltek, de zömmel jobbágyok indultak el, hogy valahol messze délen, az ismeretlen nagy síkságon jobb életet teremtsenek maguknak és a családjuknak. A jobbágyok szabad vándorlását akadályozták a feudális kötöttségek. A földesurak és felhívásukra a vármegyék mindent megtettek, hogy jobbágyaik ne költözhessenek el. Nem akadt azonban olyan erő, amely a megindult áradatnak gátat vethetett volna. Mindennaposak voltak a jobbágy szökések. A károsult vármegyék hatalmas listákon tartották nyilván elszökött jobbágyaikat, és déli, illetve az Alföld felé eső szomszédiaktól nagy perlekedéssel igyekeztek visszaszerezni azokat. A szomszédok azonban rendre azzal válaszoltak, hogy nekik is veszteségeik vannak, tőlük is sokan elköltöztek még délebbre. így a szökések megállíthatatlanul folytak. A Kárpát-medence XVIII. századi belső népmozgásai sorából méreteit és hatásait tekintve messze kiemelkedik a Duna-Tisza közére irányuló, illetve a két folyó között haladó ún. észak-déli nép mozgás.7 A Duna-Tisza közén végighullámzó észak-déli migráció elkezdődött a XVII. század végén. Eltartott a XVIII. század végéig, sőt a XVIII. századinál kisebb mértékben bár, de folyt a XIX. század első felében is. Legintenzívebb volt az 1720-as és az 1780-as évek közötti időszakban. Ekkor valóságos vándorlási tömegpszichózis söpört végig az ország középső tájain. Voltak, akik őseik hajdani lakóhelyére igyekeztek vissza. Másokat a nyomor, a gazdasági szükség hajtott el a termőföldben szűkölködő túlnépesedett .vármegyékből. Ismét mások a földesúri fennhatóság alól akartak szabadulni. Feudális kötöttségektől mentes, szabad életre vágytak. Ezt a szabadalmas Kiskunságban vagy a Tiszai korona-kerületben, illetve a bácskai kamarai birtokokon vélték megtalálni. A Duna-Tisza közi észak-déli népmozgásnak három jelentősebb szakasza különíthető el. Az első szakaszhoz a XVII. század végi, XVIII. század eleji népességvándorlást sorolhatjuk, amely során a felső Pest megyei, a dél-hevesi és a jászsági helységek népessége szaporodott meg északibb vármegyékből érkezett jövevényekkel. A második hullámot az 1710-es évek végétől az 1740-es évek végig, a század közepéig számítjuk. Ekkor töltődött föl a Duna-Tisza köze középső része, a kb. Ceglédtől a Baja-Szeged vonalig terjedő terület. E hullámzás, amely jórészt az előbb feltöltött területekről indult ki, népesítette meg a Kiskunság katolikus településeit: Félegyházát, Majsát, Dorozsmát, a Kiskunságtól nyugatra eső táj új helységeit: Akasztót, Géderlakot, 7 BÁRTH János 1993. 58
