Bárth János (szerk.): Ezer év a Duna-Tisza közén - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 10. (Kecskemét, 2001)
Előadások–Tanulmányok - Bárth János: Településtörténeti és népesedéstörténeti változások a Duna-Tisza közén a magyar újjászületés századában (XVIII. század)
szabad ég alatt, esetleg fészer enyhelyében háltak. A vizet gödörkútból merítették. A szálláshely egy részét gabonanyomtatásra használták. A nyomtatás befejezése után szalmakazlak magasodtak a szérű környékén. Az efféle telephelyen aratás és nyomtatás idején tartózkodtak legtöbben: béreslegények, gazdafiak, sőt fiatal nők is. Más mező- gazdasági munkák, például a szántás-vetés napjaiban jóval néptelenebb volt a szállás. Valamivel több épület állt azokon a szálláshelyeken, amelyeket elsősorban állatteleltetés céljából hoztak létre kaszáló- vagy szántóföldövezetben. Itt a gödörkút és a gunyhó környékén karámok, garádjaaklok épültek a teleltetendő ridegmarhák számára. Az állatokat fogadott szénázó pásztorok, béresek gondozták a kemény téli hónapokban. A szállás környékén termett a teleltetéshez szükséges széna. Ennek kaszálása, gyűjtése, kazlakba hordása viszonylag sok munkaerőt vonzott a szállásra a nyári hónapokban. A teleltető szálláshely közelében kibontakozó és egyre jobban terjedő földművelés tovább növelte a nyári kinttartózkodók számát. Erősödött a telep nyomtató- és rakodótér funkciója. Attól függően, hogy a belterületen volt-e, vagy mikor szűnt meg a szálláskert, előbb-utóbb a határbeli szállás lett a kezes és a fejős jószág teleltető helye is. A kezes és a fejős jószág szállási teleltetése együtt járt a határbeli istállók megjelenésével. Ezek az istállók általában kémény nélküli tüzelős istállók voltak, amelyekben együtt tanyáztak állatok és emberek. A szállási istállók tüze mellett heverésző béreslegények és gazdafiak élénk társas élettel igyekeztek vidámítani megpróbáltatásokkal terhes, téli, pusztai életüket. A XVIII. század utolsó harmadában és a XIX. század első felében a tanyahasználatnak az a módja volt a legjellemzőbb, amely a mezővárosi gazdacsaládok időleges megosztottságával járt együtt. A tanyai telephelyeken lakóházak épültek. Mellettük szaporodtak a különféle gazdasági épületek. A tanya a parasztcsalád gazdálkodásának elsőrangú színterévé, központjává vált. A gazdacsalád időleges megosztottságának többféle formája alakult ki. Korábban inkább az volt a gyakorlat, hogy a család munkabíró tagjai tavasszal kivonultak a tanyára. Egész nyáron ott laktak. Ősszel, a mezei munkák elmúltával költöztek vissza a városi házba. A tanyán egy-két férficselédet hagytak kint az állatok téli gondozására. Idő múltával inkább az lett a jellemző, hogy a több nemzedéket magába foglaló család fiatal házaspárja kiköltözött a tanyára. Ott lakott télen, nyáron egyaránt. Az esztendő és az emberélet fordulóinak nagy ünnepeit azonban a városi házban együtt ülte meg a teljes család. A tanyalakók rendszeresen látogatták a városi házat piacok, vásárok alkalmával is. Ha szükség volt rá, gondoskodtak a városi házban maradt idős házaspárról. Iskolaidőben, télen a gyerekek is jobbára a városi házban tartózkodtak az öregekkel. Amikor a tanyai házaspár megfáradt és megöregedett, beköltözött az időközben megürült városi házba, a tanyai gazdaságot pedig a következő- nemzedékre, valamelyik megházasodott fiára bízta. A családok időleges megosztottságával együtt járó XVIII-XIX. századi tanyahasználati rend a tartozéktanya legklasszikusabb megjelenési formájának tekinthető. Ebben a rendszerben tökéletesen megvalósult a mezővárosi ház és a tanya összetartozása. Kidomborodott a tanya tartozéktelepülés jellege. A tanyai lakos, bár élete jó részét tanyán töltötte, a városban ünnepelt és a városban élt közéletet. A mezővárosi ház birtoklása, illetve a megosztott család összetartozása révén városi polgárnak számított. A XVIII. században is előfordult, hogy mezővárosi gazda hátat fordítva a városi életnek végleg kiköltözött tanyájára. Az ilyen kiköltözést azonban rendszerint tilalmazták a városi hatóságok, mert a kiköltöző gazda kivonta magát a közterhek alól. Ezáltal több teher hárult a városban maradókra. A tilalmak indokaként emellett mindig és mindenhol elővehető érv volt a közbiztonság szempontja. 57
