Bárth János (szerk.): Ezer év a Duna-Tisza közén - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 10. (Kecskemét, 2001)
Előadások–Tanulmányok - Bárth János: Településtörténeti és népesedéstörténeti változások a Duna-Tisza közén a magyar újjászületés századában (XVIII. század)
- A városhatár bizonyos részein, a kötöttségektől mentes, szabad használatú magánbirtokokon a gazdák szétszórt gazdasági telephelyeket hoztak létre, amelyeket szállásnak, a XVIII. század közepétől pedig inkább tanyának neveztek. Ahol határhasználati kötöttségek befolyásolták a gazdálkodást, vagy az úrbéri viszonyok nem tették lehetővé úrbéri kötöttségektől mentes magánbirtokok kialakulását, a jobbágyparasztok csoportosan hozták létre szállásnak nevezett határbeli telephelyeiket.3 Némely agrárvárosok közigazgatási vagy egyház-igazgatási szerepkörhöz jutottak, ami nyomot hagyott építészeti arculatukon. Példaként emlithető a megyeszékhellyé lett Zombor és az érseki székváros: Kalocsa. A közigazgatási vagy egyház-igazgatási szerepkör azzal járt együtt, hogy a város földszintes parasztházainak tengerében kialakult egy igényesebb építészeti arculatú centrum, de nem a városlakók közösségének saját erejéből, hanem hatalmi-ideológiai tényezők akaratából. Ennek a folyamatnak példaértékű kiváló produktuma a kalocsai székesegyház tájékán kiformálódott barokk egyházi immunitás. Az agrárvárosok mellett a Duna-Tisza közén előfordultak polgárváros jellegű települések is, elsősorban Baja és Újvidék. Bizonyos értelemben ide sorolható a szegedi Felsőváros is. Ezeket a városokat polgárházakkal, kézműves műhelyekkel, kereskedőüzletekkel teleépített zsúfolt belsőség jellemezte. Lakosaik között magas arányszámot képviseltek a német, a szerb, a zsidó, a görög, az örmény kereskedők, kézművesek. Bár a polgárváros jellegű települések arculatát a polgári foglalkozások határozták meg, lakott ezekben a városokban jelentős számú földművelő és állattartó parasztság is. Falvak A XVIII. századi latinságban possessió-nak, ritkábban pagus-nsk nevezett, a XVIII. századi magyar szóhasználatban helység-ként emlegetett, oppidum rangot el nem ért falu jellegű települések a XVIII. század végére behálózták a Duna-Tisza közét. Eloszlásuk azonban nem volt egyenletes. A két folyó közti táj középső területeit jobbára az agrárvárosok hatalmas határai uralták. Ezeken kívül élt a falvak többsége. Északon Nagykőrös, Cegléd fölött viszonylag sűrűfalvas táj terült el. Délen, Zombor, Szabadka, Óbecse alatt, tehát nagyobb mértékben a terület nyugati oldalán, falvak sokasága létezett. Nagykőröstől Szabadkáig, vagyis a nagy agrárvárosok „övezetében” a falvak jobbára a határfolyók, különösen a Duna mellé szorultak. Eredetüket, múltjukat tekintve a falvak lehettek kontinuusak, illetve újranépesedet- tek. A választóvonalat ezen a tájon a török kor históriája húzta. A kontinuus falu túlélte a két évszázados török pusztítást és a honfoglalásig szóló folytonossággal dicsekedhetett. Az újranépesedett falu tervszerű telepítéssel vagy spontán népmozgással a XVIII. században pusztai állapotból kelt életre. Sok falu esetében előfordult, hogy a XVIII. századi tartós újranépesedés előtt, a középkori magyar falu pusztulása és a végleges újranépese- dés között, a XVI-XVII. században, esetleg a XVIII. század első felében, valamely szláv nép, leginkább szerb és bunyevác, átmenetileg, ideiglenesen lakott a területén. 3 BÁRTH János 1996. 88-90., 95-120., 137-139., - BÁRTH János 1975/a., - BÁRTH János 1975/b. 55
