Bárth János (szerk.): Ezer év a Duna-Tisza közén - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 10. (Kecskemét, 2001)
Előadások–Tanulmányok - Bárth János: Településtörténeti és népesedéstörténeti változások a Duna-Tisza közén a magyar újjászületés századában (XVIII. század)
BÁRTHJÁNOS TELEPÜLÉSTÖRTÉNETI ÉS NÉPESEDÉSTÖRTÉNETI VÁLTOZÁSOK A DUNA-TISZA KÖZÉN A MAGYAR ÚJJÁSZÜLETÉS SZÁZADÁBAN (XVIII. SZÁZAD) ÁLTALÁNOS KÉP A XVII-XVIII. SZÁZAD FORDULÓJÁRÓL A XVII. század végén és a XVIII. század elején, két évszázad török pusztításai után, végtelenül alacsony népsűrűség jellemezte a Duna-Tisza közét.1 Kecskemét és Szeged, Kecskemét és Halas határosak voltak egymással. Közöttük legeltetésre használt hatalmas lakatlan pusztaság húzódott. Az elvadult tájon a pásztorok és az állattartó gazdák által néha emlegetett „Telek”, „Templomhegy” és hasonló helynevek, valamint egy-egy templomromnak nevezett, évente kisebbedő kőrakás emlékeztet a középkori falvakra. Déli irányba haladva az elnéptelenedés mértéke fokozódott. Szabadka alatt néhol már a középkori helységnevek továbbéltetésére is alig akadt ember. Ha számba akarjuk venni a Duna-Tisza köze lakott helyeit, szemünk először a török uralmat túlélt magyar nagymezővárosokon akad meg: Kecskeméten, Nagykőrösön, Cegléden; és jóval délebbre Szegeden. A Duna-Tisza köze középső részén viharverten árválkodtak a többször elpusztult, de újra és újra talpra állt kiskunsági református magyar helységek: Halas, Fülöpszállás, Szabadszállás, Kunszentmiklós. A Duna mellékén nagy múltú magyar kismezővárosok és sok évszázados magyar falvak húzódtak meg a török idők sok tapasztalatával: Szalkszentmárton, Vecse, Solt, Pataj, Ordas, Szentbenedek, Úszód, Foktő, Kalocsa, Fájsz, Bogyiszló, Csanád, Szeremle. Nyugaton Szeremlével, keleten Szegeddel véget ért a Duna-Tisza közén a magyar nyelvterület. A Bácskában a XVII. század végére nem maradt magyar falu. Az utolsó hírt a középkori bácskai magyarságról Martonos régi magyarjai adták a török idők végén, szétszóródásuk előtt.1 2 A Bácskában leginkább a rácok (szerbek és bunyevácok) mozgékony telepei képviselték a településeket. Kiemelkedtek közülük a jobbára sánc-ként emlegetett katonai telepek, pl. Zombor, Szabadka és részben Baja. ÁLTALÁNOS KÉP A XVIII-XIX. SZÁZAD FORDULÓJÁRÓL A XVIII. század végén és a XIX. század elején mezővárosok és falvak sokasága hálózta be a Duna-Tisza közét. Az agrárvárosok nagy kiterjedésű határainak szántóföldi és kaszáló övezeteiben, valamint a falvak távoli pusztáin szállásnak vagy tanyának nevezett paraszti gazdasági telephelyek ezrei szolgálták a gazdálkodást. A magyarság településterülete Temerin és Piros falvak, valamint Újvidék szaporodó magyarsága révén, ha népszigetek formájában is, de elérte a Duna-Tisza köze déli végét. A szerbség visszaszorult. Nagy teret nyert a németség. Színezték a népesség nemzetiségi képét a bunyevácnak, sokacnak nevezett horvát csoportok, a népszigeteket alkotó szlovákok, ruszinok. 1 SZABÓ István 1939-42. 112-114. 2 GYETVAI Péter 1992.1. 124-130. 53
