Bereznai Zsuzsanna (szerk.): A félegyházi mesekirály - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 9. (Kecskemét, 1999)
Jegyzetek a mesékhez
A hosszabb mesék elbeszélése akár egy hétig is eltarthatott. Ilyenkor a gyerekek azt a feladatot kapták, hogy meg kellett jegyezniük, hogy hol maradt abba a mesemondás, s a következő este ott folytatták. „Egyszer kint aludtam a bátyáméknál, Andoréknál Pákán. Kint volt egy másik rokon gyerek is. Lefeküdtünk este az istállóba a szalmára, oszt akkor a fiú mesélt találós meséket. Elmeséltünk mindent, amit csak tudtunk.” Akkor egy éjszakát végig mesélt ez a Pista gyerek.” Az utóbbi években Seres József az unokáinak napmintnap mesélt. „A Zolika nevű unokám, az most tizenkét éves. Mikor kicsi volt, akkor meséltem neki az ő udvarukban. Meséltem ezt az Erős Jánost, meg Misit, oszt egyszer azt mondja nekem Zolika, hogy: — Papa, olyat mesélj nekem, amibe Zolika van, az a főszereplő! Meséltem is neki! A Kasuba Kis Miklós úgy meséltem, hogy Zolika.” Az is általános szokás volt Félegyházán, hogy a jobb módú családok mesemondót fogadtak a gyerek mellé. Móra István is megemlékezik erről. „Ha meg olvasnivaló nem volt, úgy is jó volt. Kivált, amikor az öreg Hajalné nálunk volt, az én mesemondóm, s közhit szerint az utolsó bűbájos asszony. De reszkettem vele én is, mikor azt mesélték, hogy a szentgellérthegyi boszorkánybúcsún megnyúztak egy embert, azt főzték meg, s első kakasszóra visszaöklendezték a bőribe, de egyik lapockáját nem találták meg, hanem bocfából faragottat tettek a helyébe és sose nyergelték meg többet a bocfalapockáját. Ferinek ember korában meséltem el a mesét és a bocfalapockájú szót sokszor applikáltuk némely aktív politikusokra. Amaz öreg Hajnalné, az utolsó bűbájos mindig kis garabót tartott maga mellett, s akármilyen bűbájos volt, édesanyánk szeme csak észrevette, hogy dugdossa garabójába a gyapjút, foltnak való bőrt. De megintcsak elhítta nyírni, mer éjfélig se lesz álmos az ember, ha az mesél. És kétannyit halad a dolog. A Feri öcsém mesemondója már ember volt. S nem is hozzánk járt, hanem a belsőházi lakócimboránkékhoz a Daru utcába. Én is hallgattam egynéhányszor és végtelen sajnálom, hogy több eszem nem volt akkor, tanítóképzős koromban s nem jegyeztem föl legalább a témáit a meséinek. [____] Hát, csak annyit ide még, hogy azt a Ferim mesemondóját Messzi Gyurkának hítták. Nem kitalált név ez a Búzamezőkben. Őt édesanyánk már nem hallotta, hallgatta, de ha édesapám egy pohár bort, kettőt bevitt neki, azt se bánta.” A férfiak gyakran összeültek az istállóban egy kis beszélgetésre, mesélésre — estelente vagy pihenőidőben, eső esetén a munkára várakozva. Ha valahol sokat kellett várakozni, akkor is meséltek, anekdotáztak: nyári eső idején vagy a malomnál, az őrletésre várva. „Összeverődtünk a malomnál, oszt elkezdtünk mi mesélgetni —, míg álltunk a sorban. Mondtuk a meséket, borsosabbnál borsosabbakat, meg ami eszünkbe jutott. Mikor én elmondtam, akkor ő már alig várta, hogy elkezdhesse.” „Andor bátyámnak nagyobb módja volt a mesetanulásra, mert ő szélmolnár volt már akkor, mikor én gyerek voltam. Ő már zsákos ember volt, nem volt még katona se. Malomnak dolgozott. A malomban a boldog isten tudja, hány ember megfordult... Ha a szél nem fújt, leültek oszt a zsákokra, cigarettáztak meg meséltek.” A hosszabb mesék előadására ünnepnapokon, délután került sor. 205
