Bereznai Zsuzsanna (szerk.): A félegyházi mesekirály - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 9. (Kecskemét, 1999)
Jegyzetek a mesékhez
A tanyaszomszédok kiültek a gyöpre és meséltek, beszélgettek. „Azután kihajtottuk a jószágot ünnepnapon, mikor nem kapált a családból senki. Akkor kijött a lovász is, ügyelt a gyöpre. Sétáltunk a gyöpön, oszt akkor is meséltünk. Ő mesélt, én meg hallgattam... Annyit hallgattam, hogy megtanultam...” Utazás közben, vásárba menet a szekéren, a kocsin vagy vonaton, a búcsúból hazafelé jövet tréfás meséket mondtak, találós kérdéseket, találós meséket adtak fel egymásnak. „Félegyházáról Egerszalókra jártak el búcsúba. Ott hallották, hogy az egriek felhúzták a bikát a toronyba.” A városon kívüli mesemondó alkalmak voltak a katonaságnál és a kórházban is. A katonaságnál kötelező dolog volt a mesemondás. „A katonaságnál a kályhába kellett belekiabálni: — Nem tudok mesét mondani...! Hát, ki kellett neki nyitni a kályhaajtót. Fölülről volt a kályha ajtaja. Bele kellett kiabálni: — Édesanyám, küldjél mesét ennek a nagy marha fiadnak! Hát, énnekem nem kellett kiabálni... A katonaságnál direkt volt meseest. Takarodó előtt. — Ki tud mesét? Oszt a napos felszólította: — Te még sose meséltél... No, Szabó vagy Kis! Te is mondjál mesét! — Nem tudok... — Na, az anyád úristenit, akkor telefonálj anyádnak! Oszt akkor a kályhába kellett kiabálni... Csupa korom lett az arca.” „A múlt nyáron feküdtem a kecskeméti kórházban egy olyan emberrel, aki Pálmonostoron volt cseretelepes. Lisztkiadó, nem darás, hanem lisztmolnár volt az a cseretelepes. Ismertem én őtet akkor is, de most a kórházban ráértünk beszélgetni. O is ilyen lábfájós volt. Az sokat mesélt, hogy miket megcsinált ő ottan a csereidő alatt.” Gyerekek jelenlétében nem illett „pikáns” történeteket mesélni. „Azt mondja nekem az Urbán: — Jóska! Úgy vigyázz, el ne legeltesd a kukoricát, mert megbúgom a tehenet! Azt mondja az öreg részes: — Pista, ne beszélj így a gyerek előtt, mert elmondja az apjának! — Dehogy mondom én el... Örülök, ha bolondokat hallhatok... Nem mondtam el az én apámnak sose, hogy a részesektől mit hallottam. Mert nekünk nem volt szabad paráznákat beszélni vagy hallgatni.” Ha nő is jelen volt a mesélő férfi társaságában, „akkor inkább tartományoskodtunk a tanyavillágban. Különben meg, ha olyan volt a társaság, hogy tudtunk mesét: én is, a másik is, a harmadik is — akkor már nem birtunk magunkkal... Akkor mondtuk. Amikor megálltunk a kapáláskor inni vagy rágyújtani, azt mondja nekem az Erzsiké: — Jóska, maga hiába is fohászkodik az istenhez, magának egyenes útja a pokolba vezet...” 206
