Bárth János (szerk.): Tükörképek a Sugovicán - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 8. (Kecskemét, 1997)
ifj. Káposzta Lajos: A soltvadkerti németek és szlovákok asszimilálódásának állapota a XX. század első felében
A kérdés természetesen feltehető: végeztek-e a lelkészek vagy az egyházi főhatóság asszimiláló tevékenységet? A nép emlékezete szerint századunk első felének mindkét lelkészét nagyon nagyra tartották, sok szép történetet őriznek róluk az öregek. Ha volt is magyarosítási törekvés részükről, az a gyülekezet egyetértésével realizálódhatott, lévén a lelkész a gyülekezet alkalmazottja, tevékenységével egyrészt püspökének, másrészt a presbitériumnak és a számszéknek tartozik felelősséggel. A szertartási nyelv a presbitérium szavazatán múlt, ahogy ez a jegyzőkönyvekből és visszaemlékezésekből kitűnt. Tanulságos idéznünk két forrást. Az első idézet Török József evangélikus főesperes Kruttschnitt Antal soltvadkerti lelkészhez írt 1901. január 8-i leveléből: (Egy "nagynémet" álmokat dédelgető lelkészkollégáról írja) „...ábrándokat űző embereket nem szívesen segítenék be esperességembe. A ki nagynémet akar lenni, telepedjék ki Németországba. a ki nagy tót akar tenni, telepedjék ki Oroszországba. A ki azonban itt élni és halni akar, legyen nyelvre német vagy tót, de hű fia legyen ennek a magyar hazának”* A második az 1907. június 15-én tartott községi bíró választás tárgyában tartott képviselőtestületi ülés jegyzőkönyvéből való: "Felszólal ezután Kruttschnitt Antal képviselőtestületi tag, s kérdést intéz eljáró szolgabíróhoz, hogy vajon igaz-e a községben elterjedt, s a lakosságot mélyen izgató híresztelés, hogy ezután községi elöljáró más, mint magyar nevű ember nem lehet, amennyiben a kijelölés mindig akként fog történni, hogy akinek nem magyar a neve, az jelölve nem lesz. Kijelenti, hogy ha ezen híresztelés igaz, úgy ö, s vele mindazok, akiknek neve nem magyar, de hazafias érzelmekben vetekednek a legma- gyarabb nevű egyénekkel is, készek a községnél viselt állásaikat ezennel otthagyni.,f) A szolgabíró megnyugtató válasza után a választást megejtették. Az evangélikus egyház - országosan is nemzetiségi egyház lévén - nem engedhette meg magának, hogy híveit erőszakos magyarosítással elidegenítse. KÉPZÉS ÉS KULTURÁLIS ÉLET Az iskolák - mint az előzőkben említettük - az egyházak kezelésében álltak. Működtetésükre állami szubvenciót kaptak. Vizsgált korszakunkban volt ugyan szó állami iskola létesítéséről, de ez nem realizálódott10 A református és az evangélikus egyház iskoláiban e században valószínűleg nem folyt már nemzetiségi nyelven az oktatás.E megállapítás bizonytalanságát az iskolai iratok hiánya okozza. A német tannyelv kérése jelenik meg egy beadványban, melyet Eiler Ádám és társai nyújtottak be az evangélikus lelkésznek 1928 december 29-én. Talán válasz ez az előző évben végbement egyesülésre, vagy az ősök tisztelete és a német nyelv fontosságának együttes belátása nyilvánult itt meg? Más források hiányában következzék most e rövid beadvány: "Tekintetes Főesperes Úr! Mi alulírottak a Soltvadkerti ág. hitv. ev. gyülekezet hívei, azon alázatos kéréssel fordulunk a T. főesperes úrhoz, nagy óhaja volna az egyházgyülekezetnek az iskoláinkban a német írás-olvasás tanítása, mert volt már idő, amikor a németnek született gyermek fájó szívvel hibáztatta szüleit, tanárait, miért is nem tanították őtet is németül, mikor az még semmi vagyoni áldozatba nem került volna. Kérjük tehát a T. főesperes urat, ezen óhajunkat minél előbb közgyűlés elé terjeszteni, ezen határozatunk elfogadása miatt, és a T. főesperes urat. hogy ezen irányunkban fő támaszunk legyen".11 148
