Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)

Virág Tibor: A kiskunfélegyházi zsidók története a betelepüléstől a kiegyezésig

A folyamat kezdetét az ún. „negatív” források vizsgálatával közelíthetjük meg. A települést újra benépesítők 1744-es jegyzékében2 nem található zsidó személy, és az 1767-es, az 1803-as, valamint az 1808-as forrásban sem találunk utalást ittlétük­re.3 Ezek alapján bizton állítható, hogy az 1800-as évek elején a városban zsidó nem tartózkodott, eltekintve az időnként átvonuló házalóktól vagy az alkalmi piaci árusoktól. Változás az 1820-as évek elején tapasztalható. Egy irat tanúsága szerint a Lövin- ger Márton zsidó kereskedő már 1824 előtt „...házallási és gyapjú kisebb kereske­dést űzött itt, az 1824. évben pedig a város egyik boltja, minthogy abban keresztény kereskedő nem találkozott, három évre haszonbérbe adatott neki... a Tánács ... az állandó lakosi just azonban valamint ezen egy zsidónak is megengedni egyáltalán fogva nem akarja, úgy más és több zsidóknak a felljebb érintett tartózkodást sem kívánja megengedni.”4 1827-ben az említett kereskedőnek mégis akadt társa a szintén irsai Politzer Fülöp személyében a „...Nemes Jász és két Kun kerületek által Jászberényben...”5 történő jóváhagyással. A bérbeadás nélkül a város kasszá­ja: „...1800 Ft kárt szenvedni kénteleníttetne.”6 Mindezekből képet alkothatunk a Városi Tánács álláspontjáról. A zsidókhoz fűződő viszonyát a város anyagi érdeke szabta meg. A tanács csak akkor tekintett el a zsidók távozását szorgalmazó általános véleménytől, ha a városi boltok (bérlemé­nyek) valamelyike keresztény bérlő hiányában üresen maradt, így a város pénztára elesett volna a bérleti díjtól. Kizárólag ilyen esetben vették figyelembe azon zsidó kereskedő kérelmét, aki „...jó magaviseletéről hosszabb időtől fogva ösmeretes- nek...”7 bizonyult, ekkor viszont már a Jknács maga eszközölte ki a tiltó rendelke­zések alóli felmentést a felsőbb hatóságoktól.8 A bérlőnek minden alkalommal egyértelműen tudtára adta, hogy a városban való tartózkodása ideiglenes jellegű. Az említett kereskedők a tehetősebbek vékony rétegét képezték. Mellettük - szintén az 1820-as években - megjelentek a városban a szegényebb, házalásból élő zsidók is, akik annyiban különböztek az előttük idetévedt házalóktól, hogy többsé­gük igyekezett megvetni a lábát a városban, letelepedni vagy lerakóhelyet létesíte­ni. A Városi Tánács korlátozó rendelkezések sorával szinte évente eltiltotta őket tevékenységüktől, csak pénteken sátor alatt engedte portékájuk árulását. 1831-ben elrendelte, hogy a házalók lerakatának készleteit meg kell semmisíteni,9 és megtil­totta, hogy a városban bárki is szállást adjon nekik. Zavart okozott, hogy a Királyi Helytartótanács miközben 1838-ban engedélyezte a szegény zsidók házalását,10 nem rögzítette pontosan, hogy ki tekinthető szegénynek, a zsidók pedig - az esemé­nyek tükrében - úgy vélték, hogy aki házalni kényszerül az szegény, tehát feljogosít­va érezték magukat tevékenységük folytatására. Összegzésül megállapítható, hogy a tiltó rendelkezések ellenére a házalás tovább folyt. 1840-ben megszületett a város és a zsidóság által régóta várt „Felséges Resolu- tió”, amely szabályozta az izraeliták költözködését és letelepedését. Az 1840. évi XXIX. Te. szerint: ,-,Mindazon zsidók akik az Országban vagy kapcsolt részekben születtek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenük erköcsi magaviseletök tekintetéből bebizonyított alapos kifo­gás nincsen, az egész Országban, és a kapcsolt részekben akárhol szabadon lakhat­nak - kivévén egyedül az 1791. évi XXXVIII. Tc-ben említett bányavárosokat, s azon helyeket, melyekből a bányák és a bányászati intézmények tekintetéből tör­vényes régi szokás mellett jelenleg kizárva vannak.”11 A város 1843-től rendeleteket hozott a bejelentés nélkül beszivárgók kiutasításá­68

Next

/
Oldalképek
Tartalom