Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Virág Tibor: A kiskunfélegyházi zsidók története a betelepüléstől a kiegyezésig
A folyamat kezdetét az ún. „negatív” források vizsgálatával közelíthetjük meg. A települést újra benépesítők 1744-es jegyzékében2 nem található zsidó személy, és az 1767-es, az 1803-as, valamint az 1808-as forrásban sem találunk utalást ittlétükre.3 Ezek alapján bizton állítható, hogy az 1800-as évek elején a városban zsidó nem tartózkodott, eltekintve az időnként átvonuló házalóktól vagy az alkalmi piaci árusoktól. Változás az 1820-as évek elején tapasztalható. Egy irat tanúsága szerint a Lövin- ger Márton zsidó kereskedő már 1824 előtt „...házallási és gyapjú kisebb kereskedést űzött itt, az 1824. évben pedig a város egyik boltja, minthogy abban keresztény kereskedő nem találkozott, három évre haszonbérbe adatott neki... a Tánács ... az állandó lakosi just azonban valamint ezen egy zsidónak is megengedni egyáltalán fogva nem akarja, úgy más és több zsidóknak a felljebb érintett tartózkodást sem kívánja megengedni.”4 1827-ben az említett kereskedőnek mégis akadt társa a szintén irsai Politzer Fülöp személyében a „...Nemes Jász és két Kun kerületek által Jászberényben...”5 történő jóváhagyással. A bérbeadás nélkül a város kasszája: „...1800 Ft kárt szenvedni kénteleníttetne.”6 Mindezekből képet alkothatunk a Városi Tánács álláspontjáról. A zsidókhoz fűződő viszonyát a város anyagi érdeke szabta meg. A tanács csak akkor tekintett el a zsidók távozását szorgalmazó általános véleménytől, ha a városi boltok (bérlemények) valamelyike keresztény bérlő hiányában üresen maradt, így a város pénztára elesett volna a bérleti díjtól. Kizárólag ilyen esetben vették figyelembe azon zsidó kereskedő kérelmét, aki „...jó magaviseletéről hosszabb időtől fogva ösmeretes- nek...”7 bizonyult, ekkor viszont már a Jknács maga eszközölte ki a tiltó rendelkezések alóli felmentést a felsőbb hatóságoktól.8 A bérlőnek minden alkalommal egyértelműen tudtára adta, hogy a városban való tartózkodása ideiglenes jellegű. Az említett kereskedők a tehetősebbek vékony rétegét képezték. Mellettük - szintén az 1820-as években - megjelentek a városban a szegényebb, házalásból élő zsidók is, akik annyiban különböztek az előttük idetévedt házalóktól, hogy többségük igyekezett megvetni a lábát a városban, letelepedni vagy lerakóhelyet létesíteni. A Városi Tánács korlátozó rendelkezések sorával szinte évente eltiltotta őket tevékenységüktől, csak pénteken sátor alatt engedte portékájuk árulását. 1831-ben elrendelte, hogy a házalók lerakatának készleteit meg kell semmisíteni,9 és megtiltotta, hogy a városban bárki is szállást adjon nekik. Zavart okozott, hogy a Királyi Helytartótanács miközben 1838-ban engedélyezte a szegény zsidók házalását,10 nem rögzítette pontosan, hogy ki tekinthető szegénynek, a zsidók pedig - az események tükrében - úgy vélték, hogy aki házalni kényszerül az szegény, tehát feljogosítva érezték magukat tevékenységük folytatására. Összegzésül megállapítható, hogy a tiltó rendelkezések ellenére a házalás tovább folyt. 1840-ben megszületett a város és a zsidóság által régóta várt „Felséges Resolu- tió”, amely szabályozta az izraeliták költözködését és letelepedését. Az 1840. évi XXIX. Te. szerint: ,-,Mindazon zsidók akik az Országban vagy kapcsolt részekben születtek, valamint szinte azok is, kik az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek, ha ellenük erköcsi magaviseletök tekintetéből bebizonyított alapos kifogás nincsen, az egész Országban, és a kapcsolt részekben akárhol szabadon lakhatnak - kivévén egyedül az 1791. évi XXXVIII. Tc-ben említett bányavárosokat, s azon helyeket, melyekből a bányák és a bányászati intézmények tekintetéből törvényes régi szokás mellett jelenleg kizárva vannak.”11 A város 1843-től rendeleteket hozott a bejelentés nélkül beszivárgók kiutasításá68
