Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Tóth Ágnes: Kényszer vagy lehetőség
adja meg. Osztották a külügyminiszter külpolitikai aggodalmait, ezért írásos, és egyértelmű SZEB utasítás mellett voksoltak. Ezt a kormány saját morális védelme miatt is szükségesnek tartották. A kollektív kiépítést elfogadók a külpolitikai veszélyek hangoztatását eltúlzottnak, a nagyhatalmi állásfoglalást határozott utasításként értelmezték. Rákosi Mátyás a következőkkel érvelt: „A németek kitelepítését nem mi találtuk ki. Ennélfogva mi most azon az úton vagyunk, hogy a demokratikus nagyhatalmak és a demokratikus közvélemény határozatát elutasítsuk, óriási tapasztalatlanságot mutatva külpolitikai vonalon, ha a magyarság megtagadná a német nép kollektív felelősségrevonását. ...A határozatot úgy kell végrehajtani, ahogy az a magyar nép érdekeit legjobban szolgálja”. A vitában a külpolitikai vonatkozásban kerültek előtérbe, de Antall József újjáépítési miniszter azt is hangsúlyozta, hogy „nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől. ... Ma még egy csomó igényjogosultnak nem tudunk földet adni.” A minisztertanács végül is túlnyomó többséggel névszerinti szavazáson elfogadta a kollektív bűnösség elvén alapuló rendeletet. 27 A december 22-i minisztertanácsot követően éles vita bontakozott ki a Szociáldemokrata Párton belül. Szalai Sándor a párt Külpolitikai és Nemzetiségügyi Osztályának vezetője megdöbbenéssel vette tudomásul, hogy a karácsony előtti utolsó minisztertanácson nemcsak letárgyalták, de el is fogadták a kollektív bűnösség elvén alapuló kitelepítési rendeletet. Különösen nehezményezte, hogy szociáldemokrata minisztertársai nem kérték ki Osztálya véleményét a rendelet-tervezettel kapcsolatban. Egészében az egész eljárást elfogadhatatlannak, a szociáldemokrácia alapelveivel összeegyeztethetetlennek ítélte. Véleménye szerint mindazok az érvek amelyeket a kormány a maga mentségeként hangoztat, csupán a felelősség áthárítását célozzák. A potsdami határozat - mint írja - kötelezőleg nem írja elő milyen módszerekkel történjék a németséghez tartozás megállapítása. Mélyen sérti továbbá saját külpolitikai érdekeinket, és „teljesen megingatja az egész szomszéd államokkal szemben folytatott nemzetiségi politikánk alapjait.”28 Hiányoznak a gyakorlati lebonyolításnak nemcsak a technikai, az emberi feltételei is, ami „a rablásnak, fosztagatásnak és zsarolásnak újonnan feléledő példátlanul zűrzavaros” korszakát fogja eredményezni. Véleménye szerint nem menthető politikus társainak eljárása még akkor sem ha a rendelet elfogadását az ő ellenzésük nem befolyásolhatta, tiltakozásuk révén legalább a párt morális magatártása kifejeződhetett volna. Mert, ha „valami megkülönböztetett bennünket a KP-tól, akkor az éppen az, hogy politikai elveinket aktuális politikai taktikai szükségletek miatt nem adjuk fel.”29 Elengedhetetlennek tartja, hogy a párt ne tegyen lépéseket a rendelet utólagos korrekciója érdekében. Mint javasolja, Rónai Sándor és Szakasits Árpád távollétére való hivatkozással a rendelet újra tárgyalását kellene kérni. Ugyancsak hasonló véleményt tolmácsolt pártja főtitkárságának néhány nappal később amerikai diplomatákkal folytatott megbeszélését követően is. Az amerikai álláspont szerint - hangsúlyozza - egyetlen nagyhatalmi állásfoglalás sem tartalmazott kötelező előírást a magyar kormány számára, a számadatok pedig csupán a felső határt jelölték. Utalt arra is, hogy Gyöngyösi külügyminiszter december eleji prágai tárgyalásainak kudarca - amikor a kitelepítendő magyarsággal együtt területeket is kért -, valamint a SZEB és a Kommunista Párt december közepi a németek 184
