Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Tóth Ágnes: Kényszer vagy lehetőség
külügyminiszter sem azért zárkózik el egy ilyenfajta megoldástól, mert annak jogi, elvi, erkölcsi akadályát látná, hanem az ország külpolitikai megítélése miatt. A nemzeti bizottságok által kiadott nemzethűségi igazolásokat a kormány nem tekintette mérvadónak. A bizottságok erre irányuló tevékenységét jogellenesnek ítélte, ezért megegyeztek a nemzeti bizottságok hatósági jogkör ellátására irányuló törekvéseinek a pártok által történő visszaszorításában.6 A hazai németség felelősségrevonásának kérdése 1945 márciusában - a földreform rendelet elfogadását követően - került a politikai és a törvényhozási viták középpontjába. Az 1945. március 17-én elfogadott törvény kimondja, hogy „teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül el kell kobozni a hazaárulók, a nyilas, a nemzetiszocialista és egyéb vezetők, a Volksbund-tagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait.”7 A rendelet - ami azonos elbírálás alá veszi a fasiszta vezetőket, a háborús bűnösöket és a Volksbund tagjait - maga sem mentes a nemzeti elfogultságtól, ám különösen a végrehajtás során ezen túlmenően is lehetőséget adott a kollektív megítélésnek. Az eredeti elképzelésen túl, amely a parasztság nagy tömegeinek földhöz jüttatását tűzte ki célul, ezekben a hetekben kellett megoldani az ismét hazátlanná vált bukovinai székelyek, és a szomszéd országokból nagy számban érkező menekültek elhelyezését is. A körülmények hatására a rendelet hatályát olyan német nemzetiségű személyekre is kiterjesztették, akik egy törvényes vizsgálat során aligha kerülhettek volna a vagyonelkobzásra ítéltek közé. A rendelet a II. világháború után a hazai németekkel szemben hozott jogkorlátozó intézkedések sorában különös jelentőséggel bír. A kormány és a pártok kollektív bűnösséget és ezzel együtt a kollektív büntetést elhárító nyilatkozatai ellenére ezzel a rendelettel a hazai német lakosság széles rétegeinek vagyoni korlátozása vált lehetővé, tekintet nélkül az egyéni felelősségre, és a külön lefolytatott egyéni eljárásokra. Első ízben ennek a törvénynek a segítségével próbáltak teljesen eltérő célokat - nevezetesen a földbirtokreform végrehajtását, és a háborús bűnökkel is vádolható német nemzetiségű személyek megbüntetését összekapcsolni és megvalósítani. A különböző célkitűzések így egymás függvényévé váltak. Az eltérő célok közvetlen, minden előzetes és külön eljárás nélküli összekapcsolását sem szakmai, sem jogi érvek nem indokolták. A magyarországi német nemzetiségű lakosság megítélését nem a II. világháborúban játszott tényleges szerepe, jogkorlátozását pedig nem a személyes felelősségrevonás szándéka, hanem a törvény megalkotóinak politikai törekvései határozták meg. A földreformról szóló törvény annak a jogalkotási folyamatnak az első állomása, amely során a törvényhozók a német nemzetiségű lakosság különböző jogi, vagyoni, kulturális korlátozását kül- és belpolitikai problémák megoldásaként használták. A németek kitelepítésének ügyét ezekben a hónapokban nem elsősorban a fasiszta és hazaáruló személyek megbüntetése, de sokkal inkább a földreform kapcsán településre jelentkezett tiszántúli nincstelenek tömege, a szomszéd államokból érkező nagyszámú menekült, és a bukovinai székelyek elhelyezésének problémái tartották felszínen. A menekültek ügyeinek intézésére és ellenőrzésére egy szerv felállításáról - Erdei javaslatára - áprilisban kétszer is tárgyalt a kormány. Az április 27-i minisztertanács a belügyminisztériumot, az igazságügyi, és a népjóléti tárcát bízta meg a törvénytervezet közös előkészítésével. Erdei már ekkor is fölvetette, hogy „addig is amíg a sváb kérdés nem rendeződik véglegesen, össze kellene néhány sváb falut telepíteni és az így megürült falvakba kellene a magyaro177
