Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)

P. Szojka Emese: A házasodás szokásköre a bácskai bunyevácoknál

nagyfokú szegénység is, amikor a szülőknek nem állt módjában a lakodalom költségeit fedezni.

Az udvarlási időszak tartamát tekintve is változás tapasztalható a régebbi és az újabb szokásformákban. A múlt századi adatokból az derült ki, hogy a párválasztás alkalma akár a megkéretéssel, de az eljegyzéssel is egybeeshetett. Példa erre a zombori leányvásár lehet: „... s a kóló közepén menvén, ott fiaik számára egy-egy hajadont szemelve ki, azt egy alma átadása által, melybe ezüst pénz vagy bankó van téve, fiaik leendő nejéül eljegyzik. Ha a hajadon az almát elfogadja, az eljegyzés megtörtént, s a gyűrűváltás vagy ugyanazon, vagy legközelebbi napon ünnepélyesen megtartatik.”28 A vodicai leányvásáron is - mint ahogyan a fent idézett Bellösics- leírásból kiderül - az ismerkedést azonnali eljegyzés követhette. Ez a korai, igen fiatalon megkötött házasságok rendjével is kapcsolatba hozható. A házasodási életkor változásaira többek között Iványi is felfigyelt: „Az előtt igen korán is adtak össze 15-17 éves korukban, a mi most a katonakötelezettség miatt már nem lehet.”29 Ezzel a változással az udvarlás időtartama is kitolódott, egy évig is eltarthatott. Ekkor jött igazán divatba a vásárolt szerelmi ajándékok szokása. Kovách Antal említi a századelőn, hogy a bajai bunyevác legények a húsvétkor kapott cifra almát a Szent Antal-napi búcsúban vett selyemkendővel, cifra papuccsal viszonozták.30 A szerelmi ajándékoknak e tárgyai Bácskában másutt is divatossá váltak, elterjedtek, mert Hadzsics a szerbekről szólva ugyanezeket a jellemzőnek tartható darabokat említi, jóllehet a leányvásárok kapcsán.31 A fémszállal kivarrott, bársony papucs mint szerelmi ajándék általánossá vált néhány évtizedre, divatja azonban az első világháború után csökkent. Az 1927-ben férjhez ment bajai, alvégi leány udvarlójától már nem papucsot, hanem fehér cipőt kért. Ugyanakkor a falvakban egészen a népviselet utolsó periódusáig lehetett akár szerelmi, akár eljegyzési ajándék. Az udvarlás ideje alatt történő ajándékozás alkalma a búcsú és a vásár volt. Kaphatott a leány esernyőt, imakönyvet, a második világháború után retikült is.

A házasság első komoly lépése a kéretés. A bunyevácoknál a szokás szerint ez a nők tiszte volt, és rendszerint a legény anyja ment valamelyik közelebbi nőrokonával, nővérével vagy sógornőjével. E szokás ismét az egykor meglévő nagycsalád belső rendjében uralkodó viszonyokhoz kapcsolható, hiszen a legény anyja elsősorban volt érdekelt a választásban, mert az ő keze alá került a kiszemelt leány. Iványi, jóllehet a múlt század végén már a házközösség visszaszorulását tapasztalta, e viszonyt így jellemezte: „A család nőtagjai hasonlóan alá vannak rendelve az öreg családanyának, a patriarcha feleségének.”32

A kéretés szimbolikus tárgya a múlt században az arany- vagy ezüstpénzzel tűzdelt alma volt. Elfogadása, elfogyasztása jelentette a kéretés sikerét, visszaküldése pedig az elutasítást. Az alma szerepéről a házasság körüli szokásokban Dankó Imre hívta fel a kutatás figyelmét megállapítva, hogy a magyar nyelvterület déli részein élő délszláv népcsoportok mindegyikénél megtalálható az alma a házasság előtti szokásokban. Rámutatott a jelenség további délszláv párhuzamaira, valamint ókori és újgörög kapcsolataira.33 Itt tehát egy olyan szokáselemről van szó, melynek múltja minden bizonnyal többszáz éves a bunyevácoknál, és kultúrájuk balkáni rétegéhez sorolható. Ezt megerősíti az tény is, hogy a Pest-környéki bunyevác szórványnál szintén ismert volt a megkéretésnél a pénzzel tűzdelt alma.34 Az első világháború után az alma fokozatosan kikopott a házasság előtti szertartásokból. A századfordulón azonban még Baján, városi bunyevácok körében is élt a szokás: „A megkéretésnél szereplő almának pénzből készítenek lábakat.”35 Mándics Mihály

136