Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
P. Szojka Emese: A házasodás szokásköre a bácskai bunyevácoknál
vásárokhoz kapcsolódtak. Az egyik ilyen nevezetes, pontosabban a gyűjtők figyelmét idejekorán megragadó hely a Baja melletti Vodica volt, melynek búcsúját szeptember 8-án tartották. Bellosics Bálint szerint: „a múlt század közepe táján állítólag még divatban volt”, hogy „a bunyevác leányok teljes díszben, összes magukra öltött szoknyáikban lázsiásaikkal jelentek meg, sőt ládáikban egyéb hozományaikat is elvitték. Kolozás közben megismerkedtek és eljegyezték egymást.”9 Nemcsak a környékbeli bunyevácok, de a szerbek is látogatták ilyen céllal Vodicát, hiszen a szentkút kettős, szerb és magyar alapítású búcsújáró hely volt.10 Bácska másik nevezetes leányvására Zomborban volt. A múlt század közepén mint a „város alsóbb néposztályú” fiatalságának szokását tartották számon, leírása Réső Ensel Sándor gyűjteményéből ismert.11 A zombori leányvásár a „divojacsko vásár” szokásának halványulását tapasztalta Bellosics Bálint a századfordulón: „E leányvásár, jelentőségéből veszítve még ma is szokásban van, de a városháza elől külvárosi kis kocsmák udvarára szorult”, melyet azonban „a szerb és bunyevác legény, leány” egyaránt látogatott, és „évenkint Sera Ficus Ferenc (okt. 4.) utáni vasárnapján tartottak”.12 Falun belül is kialakultak az ismerkedés lehetőségei. Ezt célzó szokásforma volt a díván és a préló. A díván a bunyevácoknál törökből átvett perzsa eredetű szó, mely az oszmán birodalomban a legmagasabb szintű, a hét bizonyos napjain összehívott szultáni tanácsot jelentette.13 Szárics leírásában mindkét említett alkalomról megemlékezett. Előbbiről azt írta, hogy a díván szó annyit tesz, mint beszélgetni, továbbá a leányok és a legények esti szórakozása, mely az év minden szakában történhetett, és egy gazdasszonynál megfogadott házban, evéssel-ivással, mulatsággal zajlott. Káros összejövetelnek minősített azonban, ahova „jobb nevelésű leány nem járt”.14 E megítélésnek már a 18. században hangot adott a szabadkai városi hatóság, amikor 1745-ben rendőrileg tiltotta erkölcstelen iránya miatt - tudjuk meg Iványi István közléséből.15 A díván szokásának pontos formáit Franki István határozta meg igen körültekintően a millenniumi vármegye-monográfiában: „Egy másik eredeti mulatság a „díván”, mely nemcsak farsangi, hanem egész éven át előforduló társas szórakozás. A díván török eredetű, mely beszélgetést jelent s általában minden összejövetelt dívánnak neveznek, melynek beszélgetés, szórakozás a célja. Sajátilag azonban a díván a felnőtt a leányok gyűjtőhelye, hol azok tízen, húszán egy öreg anyóka - nana - ügyelete alatt a legények látogatását fogadják. A díván esteli mulatság, mely a késő éji órákba is benyúlik zene és tánc mellett. Itt ismerkednek meg a leányok a legényekkel, itt történnek a szerelmi vallomások. A legény, ki valamely díván látogatására megy, köteles magával zenét vinni, ugyancsak zenével szokták magukat a legények dívánról-dívánra kísértetni.”16 A Baja környéki falvakban is kétféle értelemben használták a díván kifejezést. Jelentette azt az összejövetelt, mely rendszerint az esti órákban történt, és a társas érintkezés volt a célja, sokszor rokonok között, évszaktól függetlenül. Másrészt dívánnak nevezték a leányok és a legények háznál tartott találkozóhelyét, mint például Csávolyon, ahol a szokás szerint a farsangi időszakban rendszerint egy magányosan élő asszonynál bérelték ki a lakószobát pár fillérért egy-egy estére. Itt a leányok varrtak, csipkét necceltek, a legények kártyáztak. Olykor zenészeket is fogadtak, táncoltak, énekeltek, szembekötősdit játszottak. Egy-egy ilyen alkalommal tizenöten-húszan jöttek össze. Este 8-9 óráig maradhattak. Egy másik csávolyi adat szerint a házaspároknak is volt dívánjuk, ahol beszélgetés mellett kézimunkáztak a nők, kártyáztak a férfiak.17 133
