Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
P. Szojka Emese: A házasodás szokásköre a bácskai bunyevácoknál
A múlt században a dívánnal párhuzamosan létezett a préló, a fonóházhoz hasonló, ugyancsak a társas érintkezést elősegítő alkalom, hely. Szárics idejében lányos háznál tartották télen, mindig más és más személynél: „ide legények is hivatnak, kik duda mellett vacsora után egész éjen át isznak - szépeiket tánccal, s néha féktelenebb tréfával mulatva.”18 A préló kérdéskörénél maradva Szárics után hatvan évvel Franki István a szokásnak egy, az előbbitől eltérő célt szolgáló formájáról emlékezett meg: „Vízkereszt után mindjárt megkezdődik a prélózás farsang végéig, melynek utolsó napjaiban a család minden egyes tagja otthon igyekszik lenni. A „préló” ősi bunyevác családi mulatság, melyet férjhez adott leánygyermekei, idő- sebb-fiatalabb menyecskéi számára rendez á család. A leány férjhezmenetelekor kevesebb hozománnyal is beéri, de megköveteli, hogy ezért atyja és fivérei örökké lekötelezettnek érezzék magukat iránta s tőle a karácsonyi és húsvéti kalácsot, valamint az évenkénti prélót meg ne tagadják: ágról szakadt bunyevác menyecske az, ki ezekben nem részesül. A menyecskét a prélóba férje családjának nőtagjai kísérik, s az ünnepélyes ebéden férje is megjelenik, sőt férjhezmenetelének első évében ipája és napája sem hiányzik a vendégségből, mintegy tiszteletképp menyük iránt. A préló különben fonót jelent s régibb időkben, minthogy e vendégeskedés a nappali órák munkaidejében történik, ebéd után körülülték a kályhát és tréfás társalgás, mesélés és a „groktanicák”19 közben fonogattak: ma azonban már az ebédet mulatozás, kólózás követi. Elmaradhatatlan járuléka a prélónak, hogy abból a menyecskének kendőt vagy ehhez hasonló ajándékot kell okvetlenül hazavinnie, régente ilyenkor vitte haza a menyecske utólagos kelengyéjét, melyet a jelenvolt női vendégek együtt - móvában20 - készítettek.”21 A fiatalasszonyok számára rendezett prélók a lányos háztól való elválást könnyítették meg azzal, hogy szervezett keretek között adtak lehetőséget a nőknek a szülői házhoz történő ideiglenes visszatérésre, mely a véglegesnek szánt különköltözést így bizonyos mértékig fokozatossá tette, és alkalmat biztosított a tapasztalatok kicserélésére, a felmerülő gondok, a beilleszkedés kürülményeinek megvitatására. Jóllehet a prélók, mint ahogyan tartalmi-formai átalakulásukat Kiss Mária modellszerűen vázolta, elvesztették eredeti, a fonással kapcsolatos céljukat.22 A Baja környéki falvakban mégis megőrződött a Franki által leírt szokásforma egyes részleteiben. Garán az 1940-es években még szokás volt, hogy a család nő tagjai - esetünkben egy leány férjezett nővérével és sógornőjével -, meglátogatták a szomszédos Györgypusztán lakó nőrokonaikat. Erre a karácsony utáni hetekben került sor,- több éven át, rendszeresen. Végiglátogatták a nagynéniket, minden nap más- és más családnál szálltak meg, kézimunkáztak, és beszélgettek. Az apa szállította őket lovaskocsival, hóban szánkóval. A györgypusztai rokon nők még ugyanazon a télen viszonozták a látogatást Garára. A család az 1950-es években még tartotta a szokást, jóllehet a szóbanforgó leány közben férjhez ment Bajára, de továbbra is eljárt telente a rokonokhoz, gyermekét is vitte magával, ekkortájt már vonattal közlekedve. A család nőtagjainak ezt az összejövetelét prélónak nevezték. Ebben az esetben a nagycsalád keretei között kialakult szokásforma módosult a kiscsalád viszonyaihoz, ugyanakkor a szokás eredeti célja is megváltozott, a rokonság női ágának összetartozástudatát volt hivatott erősíteni. A Baja környéki falvakban a két világháború közötti időszakban a leányok és a legények udvarlást célzó összejövetelét nem a korábban használatos kifejezésekkel, hanem újabb keletű bandázás szóval jelölték. Az azonos korcsoporthoz, egy baráti körhöz tartozó leányok felváltva töltötték a téli estéket egymásnál. Mándics Mihály 134
