Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Krupa András: A kiskőrösi szlovákok önvallomása a lakosságcseréről
németeket is kitelepítettek, emiatt is nagyobb volt a rémhírek viszhangja: Aj vrelveri, Ze do Ceskej nácim tajst’, l’ebopríd’e vojna, príd’e takí tábor, co nás dozbiera dovena a nám hii hedá! (Azt is mondták, hogy ki kell menni Csehszlovákiába, mert újra jön a háború, és olyan tábor lesz, hogy minket, mindenkit összegyűjtenek, és semmit sem adnak). A Szlovákiában élő kiskőrösiek némelyike még ma is ezzel indokolja áttelepülé- sét: „Több mint négy évtized távlatából az áttelepülők keserűséggel állítják, hogy a Szlovákiába való visszatérésre késztető agitáció szerves részét képezték azok a fenyegetések, amelyek az áttelepülés elkerülhetetlenségét hangoztatták, mert ellenkező esetben - ha később mennek - csak a szükséges holmikat tartalmazó 50 kg-os csomagot vihetik magukkal.”37 Az ehhez hasonló, realitást nélkülöző propaganda miatt szlovák részről mások is szót emelnek: „...a bizottság munkájában olyan jelenségek is megnyilvánultak, amelyek nem voltak elfogadhatók a küldetéséhez.”38 VALLOMÁSOK AZ ÁT- ILLETVE KITELEPÍTETT MAGYAROKRÓL, SZLOVÁKOKRÓL A visszaemlékezők kevés idetelepített magyar családdal kerültek kapcsolatba. De megfigyelték, hogy legtöbbjük csekélyebb értékű földet, házatt kapott, s gondot okozott az érkező iparosok kártérítése is. Szóbeli emlékezéseik sajnálkozó együttérzést fejeznek ki: Tú dobrotu hedostál'i tu, co ti l’ud’ia tam nahal’i. Al’e kad’ si obanovau, co na mestoprisl’i. Tu bou edon takí... ze mau na dve ul’ice chize v Öeskej, mal’i cukrásdu... Tak %e zena ahi vari’t neved’ela, l’ebo naveki tamnu, üzlet’e bola. Tek ked’ prisl’i sem, tak chud’inka est’e aj zatvu misele robit’. (Azt a jólétet nem kapták meg, amit ezek az emberek otthagytak. De meg is sajnálta magát, hogy milyen helyre jött. Itt volt egy olyan..., akinek a háza két utcára nyílt Csehországban (Csehszlovákiában), cukrászdájuk volt... Úgyhogy az asszony nem is tudott főzni, mert mindig bent, az üzletben volt. S mikor idejöttek, szegénykémnek még az aratásban is dolgoznia kellett.) A kiskőrösi szlovákok visszaemlékezései tartalmazzák a kitelepültek helyzetéről, lelki állapotukról szóló megfigyeléseiket is. Zömük a mátyusföldi Naszvadra települt, és az ottani magyarokat Kiskőrös környékére irányították. Az odaköltözött szlovákok - az 1991-92-ben végzett gyűjtésünk tanúsága szerint - nem szívesen nyilatkoztak kijövetelük okairól, az ottani kezdeti évekről. Súlyosabb panaszuk - amiről a bevezetőben szlovák forrást idézve megemlékeztünk - hogy kisebbségbe kerültek, s hogy szlovák létükre Szlovákiában nekik kellett alkalmazkodni az ott élő magyarokhoz. Most is jól beszélnek magyarul. Ez a nyelvtudásuk - amelyet Kiskőrösről hoztak - megkönnyítette e jellegű megrázkódtatásuk simább átélését. Napjainkra a közeledés, az együttélés mértékét jól jelzi a nagy számú vegyes házasság is. Sokkal nyíltabbak az itt maradt kiskőrösiek emlékei az áttelepülőkről. Megtudjuk belőlük, hogy nem mindegyik kiköltöző kapta meg azt, amit megígértek neki, sokszor meg kellett küzdeniük érte, sőt előfordult, hogy emiatt öngyilkosságba menekültek. Bol ’i uzpotom takí, co sa uz nebol 'i udost’ení. Pokoraczki baÖi bol ’i - tak vravel 7 - követ el oval’i, l’ebo jim aj zem aj sakovo sl’úbil’i. Vom jichvraj postriel’aju. Habár sa ten báci aj zastrel’il’i, ze hebol’i udost’ení. (Voltak olyanok, akiket nem elégítettek ki. Pokoraczki bácsi - úgy mondták - követelőzött, mert földet és sok mindent no
