Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)

Krupa András: A kiskőrösi szlovákok önvallomása a lakosságcseréről

ígértek neki. Hogy ő lelövi őket. Habár ez a bácsi agyon is lőtte magát, mert nem lett kielégítve.)

Legtöbben Naszvadra (mentek). Hát Kovácsék I melyre mentek, de utánna ott sem tetszett nekik, és Naszvadon vöt egy tanya, üres, és akkor oda átkérték magukat.

Hasonló véleményt tolmácsolt az egyik áttelepült is:

„Cserébe kaptam házat, hasonló értékűt...nem mindjárt ezt, mert ezzel nem voltam megelégedve, úgyhogy ez a ház üres maradt, nem volt senki benne, és elintéztem, hogy én megkapjam... hasonló értékű földet is kaptam, de itt szőlőt nem kaptam...”39

Az idősebb nemzedék - még ha megfelelő módon tudott is berendezkedni új otthonában - nem találta a helyét, állandóan élt bennük a honvágy. (A már említett bükkszentkereszti asszony nyolcszor költözött Csehszlovákiában, az ország egyik végéből a másikba, mégsem tudott megnyugodni, mígnem a honvágy miatt vissza nem települt.)

Kiskőrösre hazalátogatva sokan őszintén kitárulkoztak:

Sajnálták, hogy kimentek, sajnálták. Volt egy ángyikám, Maiovi ángyika. Hát az nagyon sokat jött, még ilyen seftölés is vöt... és az is mondta anyámnak, hogy: And’ika, vies cÓ? Bár bi toto nigda nebolo, zebi zme tavo tajsl’i, l'ebo námje tam, vel’mo mrchavo. L’ebo tu vám secko ostálo, co st’e mal’i, al'e mi zme l’en dostál’i, a nebolo nase,l’en robota. (- Ángyom, tudod-e? Bár ez soha nem lett volna, hogy mi kimenjünk, mert nekünk ott nagyon rossz. Mert itt nektek minden megmaradt, amitek volt, de mi csak kaptuk, de nem volt a mienk, csak a munka.)

Nagyon sokan kimentek, a mi családunkból is vöt, aki kiment. Még most is él belőlük. És azt mondták, hogy ha mégegyszer köllene ezt megetnni, nagyon meggondolnák, hogy megtegyék. Mégis: ami szülőhaza, az szülőhaza. így szokták mondani.

Rendszeresek voltak a rokoni látogatások is, de az idősebbek kihalásával jelentősen csökkentek. A még élők azonban szorosan tartják a kapcsolatokat. Az önvallo-* mások természetesen azt is tudatják, hogy közülük többen szemérmesen el is fojtják érzelmeiket: Zme sa sretl’i z rod’inov. Tucní sa, pekní sa. Al’e aki sor maju, ja to heviem. L’en hebud’e vet’, ze jim, je zl’e! To je na svetskíposmech!) (Találkoztunk a rokonsággal. Kövérek, szépek. De hogy milyen a soruk, azt én nem tudom. Csak nem fogja mondani, hogy rosszul vannak! Ez a világ nevetsége volna!)

Összegezve: A kiskőrösi szlovákok mai vallomásai is egyértelműen tükrözik, hogy a csehszlovák nemzetállam kialakítását szolgáló lakosságcsere nem érte el a célját. Sőt, még összetettebb helyzetet teremtett, mint volt korábban. A magyarországi szlovákok jelentős része (miként a kiskőrösieké sem) nem vállalta az áttelepülési. A magyarok többsége pedig Szlovákiában maradt. A közéjük telepedett Magyarországról érkezett szlovákok nem szlovákosították el őket. Viszont a szlovákok a helybéli magyarokkal való érintkezés során annál inkább megőrizték a magyar nyelvtudásukat, számosán vannak köztük olyanok, akik Magyarországon még nem tudtak magyarul, s itt megtanultak. Az odaérkezésük óta eltelt évtizedek nem voltak konfliktusmentesek, az együttélés végül is kialakított egyfajta sajátos típusú toleranciát, amelynek a már említett vegyes házasságok is tanúságtevői.

A lakosságcsere a Magyarországon maradt szlovák lakosok szlovákságára mérte a legnagyobb csapást. Mint érzékeltettük, az enklávékat szórványokká változtatta, szétzilálva azt a hagyományrendet, amely a levándorlásuk óta évszázadokon át idegen nyelvű és etnikumú környzetben biztosította a fennmaradásukat. Ez közvetlenül nem érződik a kiskőrösiek önvallomásaiból, de mindegyik példájuk az egész

itt