Bárth János (szerk.): Dunáninnen-Tiszáninnen - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 7. (Kecskemét, 1995)
Krupa András: A kiskőrösi szlovákok önvallomása a lakosságcseréről
magyarokat is, de a potsdami konferencián ezt nem sikerült keresztülvinniük. Ekkor határozta el a csehszlovák kormány, hogy javasolja a magyaroszági szlovákok által történő lakosságcserét, miközben a németekkel együtt a magyarokat is megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól, köztük elindította az erőszakos reszlo- vakizációs mozgalmat, s az országon belüli, főként az időközben lakatlanná vált cseh-szudéta területekre való deportálásukat is. De mindvégig számoltak a magyar népesség egyoldalú kitelepítésével, s reményüket a párizsi békekonferenciáig éltették.6 A későbbi kutatás feladata, hogy megállapítsa, a pitvarosi és hasonló kezdeményezések valóban a helyi szlovák lakosság ötletei voltak-e, vagy pedig a csehszlovák nemzetállamnak ilyen úton való kialakítását egyengető kormányilletékeseké-e. Ez utóbbi feltételezhető, mert a lakosságcserét előkészítő munkába már 1945. nyarán aktívan be kívánták vonni az AFS szlovák tagozatát. Francisci Mihály békéscsabai evangélikus lelkésznek, az AFS elnökének 1945. június 7-én írt levelében ez olvasható: „Az Ön küldetése - kívánni a hazatérést - minél előbb kifejteni, annál jobb... Az áttelepülésnek államközi egyezmény alapján kell lebonyolódnia.”7 Az AFS valóban élére állt az áttelepítési kampánynak, sőt szlovák tagozata az egész szervezeti életet erre korlátozta. Az erről szóló első sajtóhíradás a front hetilapjának, a Sloboda-nak 1945. július 7-i számában található. A csehszlovák szervek gyors lebonyolítással számoltak, úgy vélték, hogy (a szlovák népességszámot irreálisan felnagyítva) mintegy 450000 szlovák vállalkozik a cserére, ennek megfelelően ugyanennyi magyart tudnak kiutasítani, s megoldják - ahogyan Csehszlovákiában ekkor nevezték - a magyar kérdést. A témával foglalkozó BÖBÁK, Ján szerint „ez a koncepció - amiként a további fejlemények megerősítették - nem volt reális amiatt, mert túlértékelte a magyarországi szlovákok nemzeti tudatának szintjét, miként az áttelepülésre vonatkozó szándékukat is.”8 Mivel a Szlávok Antifasiszta Frontja szlovák tagozata teljes működését az áttelepítésre összpontosította, s a frontba tömörült nemzetiségek közös hetilapja, képes melléklete teljes egészében ennek a szócsövévé vált, a délszláv tagozat az önállósodás útját kezdte keresni, és a Magyarországon élő szerbek, horvátok, szlovének az itteni haza keretében való összefogásra helyezte a hangsúlyt. Ezt tükrözte az első bajai kongresszusuk is, amelyet 1946. május 19-20-án tartottak. Ezen még jelen voltak, s felszólaltak a szlovák tagozat vezetői is, s méltatták a lakosságcserét. A lakosságcseréről szóló egyezményt többszöri kísérlet után végülis 1946. február 27-én írták alá. Az egyezményt a mai szlovák kutatók egy része is magyar oldalról kényszer megoldásként értékeli: „Csehszlovákia minden szándéka ellenére a magyar nemzetiség áttelepítése nem történt egyoldalú átdobással, de a Csehszlovákia és Magyarország között a lakosságcseréről... létrejött egyezmény alapján. Az egyezményt a lakosságcseréről a magyar fél erős nyomás alatt fogadta el, és az egész szlovákiai magyar kisebbség lehetséges kitelepítése megelőzése lépéseként is választotta.”10 Az egyezmény értelmében a magyarországi szlovákok önkéntesen települhettek át Csehszlovákiába, Csehszlovákia pedig az áttelepülő szlovákok számával azonos számú magyar nemzetiségi lakost telepíthetett ki, valamint az ún. háborús bűnösnek nyilvánított egyéneket, de ezek száma nem haladhatta meg az ezret. A csehszlovák fél kormánybizottságot küldhetett az áttelepítés lebonyolítására, propagandát fejthetett ki szlovák nyelven, két nyilvános gyűlést is tarthatott. A toborzó propagandára hat hét állt rendelkezésre. 101
