Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)

Lengyel András: Bevezetés

A „reprezentatív válogatás” dolga sem egyszerűbb. Itt a kiadási költségek ugyan nem jelentenének akadályt; válogatásra e kötet nyomdaszámlájából is futná. „Jó” válogatásra közönségigény is volna. „Jól” válogatni azonban az óriási terjedelmű Móra- levelezésből szinte lehetetlen. A válogatás alapja is bizonytalan egyelőre; kettős értelemben is. Sem azt nem tudjuk, melyek azok a mindenképpen reprezentatív, ön- magukon túlmutató levelek, melyeknek létéről sincs me még elképzelésünk, csak azt tudjuk, ilyeneknek még kell lenniük. Sem a válogatás autentikusnak minősíthető szempontjai nem alakultak ki. Az életút eseménytörténetére figyeljünk válogatás közben? Jogosnak látszó szempont ez, kétségtelen. S tényr, az irodalmi esemény- és keletkezéstörténet szempontjából valóban van egy sor levél, amely mint fölösleges, könnyedén elhagyható volna Móra levelezéséből is. S a kötet így valóban csak feszesebb szerkezetű s arányosabb volna, talán még olvasmányosabb, „érdekesebb” is. Ám ami az eseménytörténet szemszögéből esetleg fölöslegesnek vagy semmitmondónak látszik, más szempontból nagyon is fontos lehet, s a legtöbbször az is. Mórának azok az eseménytörténeti szempontból közömbös, érdektelen levelei, amelyekből „csak” írójuk személyisége, emberekhez, dolgokhoz, eszményekhez való „viszonyulása” deríthető ki, legalább oly fontosak, mint a hagyományos filológiai érdekességek. Sőt, ha valakinél fontos ez az életrajz fölötti vetület, Móra esetében különösen az. Móra ugyanis — tudják ezt a kutatók — azok közé az írók közé tartozik, akiknél az önmagukról kialakított, de másoknak szánt énkép meg a valóságos — életvezetésben, cselekvésekben, Csurka Istvánnal szólva „létezéstechnikájában” megnyilvánuló — magatartása közt lényeges eltérés van. Ez a distancia, bár nagyobb mennyiségű levél egymás után történő elolvasása már jól érzékelteti, nem könnyen megfogható, nem könnyen leírható — ebben rejlik hatékonysága is. Énképe ugyanis nem egyszerűen és nem is teljesen „hamis”; amit Móra utalásszerűén, odavetve, de mindig céltudatosan elmond magáról leveleiben, az majd mindig valóságalappal bír. De észre lehet venni, ezek az önjellemzés- és „viszonyuláskifejező” elemek mindig célszerűen válogatottak, alakítottak, s céljuk éppen az önmagáról forgalmazandó minél kedvezőbb kép kialakítása. Pontosabban: a tényeknek a „másikhoz”, a partner vélt ízléséhez, érdekeihez igazítása. S ezt az énkép-alakítási ambíciót egységes magatartás szervezi Móránál, s éppen ez az attitűd (Lukács György szavaival élve: „az egész valósághoz való sajátos viszony"”) tette számára lehetővé írói és társadalmi sikereit is. A sikert, amelyre kora fiatalságától tört, s amelynek eléréséért — minden, önmagát szerény, tartózkodó, sőt „jámbor” ember hírébe hozni igyekvő gesztusa ellenére — életvezetését megválasztotta. Ezt egyébként már Juhász Gyula is észrevette, amikor Móra „goethei életéről” nyilatkozott közös újságíróbarátjuknak, Magyar Lászlónak.

Magam úgy vélem, ennek a másodlagos életszintnek a kutatása ma már fontosabb és termékenyebb, mint az életút eseménytörténetéé, amely még bővíthető ugyan, de amelyet a hagyományos filológia már úgyis viszonylag sokrétűen bemutatott. Sőt, az életrajzi kutatás mai helyzetében, e szint kutatása az igazán időszerű, mert csak ez világíthatja meg, teheti érthetővé az összetett, valóságos Móra-arcot. S ez adhat kulcsot írói sikerei természetének megértéséhez is.

8