Kőhegyi Muhály - Lengyel András (szerk.): Móra Ferenc családi levelezése - A kecskeméti Katona József Múzeum Közleményei 3. (Kecskemét, 1987)
A levelek
99 MF — Walleshausen Ilonának, Budapest, 1900. tfíárcius 24. Édes Mindenem! Látod, mégse vagyok én olyan túlságosan rossz ember, mint a minőnek te szeretnél hinni, — mert csak szeretnél, de nem tudsz annak hinni — látod, nem is várok vasárnapot, illetve hétfőt, hanem még most írok levelet, a mit te még ma este megkapsz Gyula úr segedelmével. Oka pedig ennek nem az, mintha én most a bélyegköltséget akarnám megspórolni, hanem épen az, hogy Gyula itt van. Nekem pedig a beszédemet kellene megcsinálnom, kettőt, illetve hármat is, de Gyulától úgy sem dolgozhatok, hát inkább megírom neked most a levelet. Ma este az egyetemen lesz gyászünnep, a hol én tartok megnyitó és záró beszédet, de — Gyula lehet rá a tanúm — még egy árva kukk sincs készen belőle, még kevésbbé a holnapi beszédembül, a mit a temetőbe [n ] tartok. Ha ugyan az isten valami förgeteget nem csinálna akkorra. Ha bizonyosan tudnám, hogy meghallgatja az imádságomat, még tán imádkoznék is érte: hogy tegye lehetetlenné a holnapi ünnepet valami jófajta hózimankóval. Ámbátor a czi- pőm talpán tátongó mély sebesedések nem igen teszik ajánlatossá eféle könyörgésemet. A lábam azóta, a mióta ez az aranyos szép hó leesett, mindég hajlandó úgy érezni magát, mintha jégveremben volna. Hanem a ki a mezők liliomát ruházza, meg az égi madaraknak gondviselője: annak talán lesz gondja arra is, hogy én ne kapjak tüdőgyuladást a lábamnál . . . Hogy értetek haza? Kipihented-e magad az utón, álmodtál-e a Szép Heléna jeleneteiből s különösen a kedves Páris királyfira gondoltál-e sokat? Mert engem soká hagyott elaludni az én szép Helénám emléke. Azt a keserűséget, a mit az elválás mindig szokott okozni, most némiképp enyhítette az, hogy kis idő múlva megint együtt leszünk, aztán meg az a jó hír is reménységgel biztatott, a mit tik hoztatok, a mi olyan készségesen lehetővé tenné, hogy beteljenek a te álmaid, az én álmaim, a mi álmaink . . . Soha életemben nem irigyeltem Gyulát, hiszen nem vagyok valami irigy természetű: hanem ilyenkor, mikor hazamegy, mindig irigylem. Noha külömben nem igen irigylendő az állapota szegény sóg’ramnak. Épen mikor idáig érek, jut eszembe, hogy megmutassam Gyulának a szerkesztői üzenetek közt az Egyetemi Lapokban a neki szolót. Gondolom, láttad és olvastad azóta te is. Gyulára olyan nagy hatással volt bájos zengeményeinek kicsúfolása, hogy rögtön rám fogta a nagy papirnyíró ollót s csak azért nem szúrt le, mert te akkor özvegy maradnál. Nem én mondom, hanem ő mondja. Egyszóval irigylem Gyulát. Nem azért, mert ma estére már otthon eszik, mint a hogy az előbb mondta, — hanem mert ott lesz, a hol te. Melléd ülhet, meg is csókolhat, sőt meg is üthet: a miben se neki, se neked nem telik valami nagy gyönyörűséged — hanem nekünk telne. Haj, haj! A katonaságot se bánnám én úgy, ha minden este hazamennék legalább egy rövid órácskára. 176
