Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
P. Szojka Emese - Vizin Antal: "Kraljice" - a bajai bunyevácok pünkösdi királynőjárása
Kalocsa, 1993. november 15-19. Eredeti hazájuk Bosznia-Hercegovina térségének elhagyására a törökök balkáni terjeszkedése adott okot. A bunyevácok a magyar nyelvterület déli részein telepedtek meg, legnagyobb számban az egykori Bács-Bodrog vármegyében Szabadkán és Baján, illetve a két város vonzáskörzetének falvaiban. Szórványaikról tudunk még néhány Buda és Csepel-sziget környéki faluban Érden, Törökbálinton, Csepelen, Tökölön és Perkátán. Ezekben a falvakban a korabeli megfigyelő az elmagyarosodás jeleit tapasztalta már a múlt század harmincas éveiben. (BERKITY 1839. 314.) Baján a város déli, Alvégnek nevezett részén, a szállásvárosi kerületben éltek a bunyevácok egy tömbben, századunk közepéig szinte bolygatatlanul. (BÁLDY 1968. 95.) A városban élő falusiak köztes állapota jellemezte életmódjukat. A múlt század végétől a férfiak a tanyás gazdálkodással felhagyva egyre inkább a városi foglalkozások, a különböző szakmák felé fordultak. A falusi hatások alól azonban mégsem tudták teljesen kivonni magukat, hiszen a környékbeli falusi bunyevácokka! házasodtak, ilyenformán kapcsolatuk állandósult a parasztokkal. Pünkösdi népszokásuk a kraljice, a királynőjárás az 1920-as évekig volt folytonos. A szertartás A szokás egyidejű résztvevői két csoportot alkottak. Az egyik a 8-11 éves, a másik a valamivel idősebb 12-16 éves korú lányokból alakult. A pünkösdölő szereplői az ünnep előtt néhány nappal kezdték meg a felkészülést, mindenekelőtt az énekszövegek megtanulását. A csoport egyik tagjának édesanyja segítette őket ebben. Az előkészülethez tartozott még a szertartásos öltözetdarabok beszerzése: mirtuszkoszorú (vinac), pruszlik (prusluk s portom), vállkendő (svilena marama), esetleg egy régiesebb szabott kötény (pregača), és a nyakláncok különböző típusai (cvancike, seferini, red, jerdan).5 Rendszerint a rokonság valamelyik nőtagjától kölcsönözték az előző generációk e jellegzetes ünnepi viseletdarabjait. Az öltözet többi része az éppen divatos népviselet elemeiből állt: lyukhimzéssel díszített ingvállból (košulja, oplečak)6, és fehér alapú vászonféleségből készült szoknyából (suknja). A pünkösdöléshez néhány tárgy is tartozott: egy botra kötözött selyemkendő az un. zászló (barjak), egy kard (sablja) fából, tükrökkel és szalagokkal díszítve, egy selyemkendő7 és egy kézbevaló kendő a pénzadományok számára. Egy csoport hét leányíagból állt Közülük hatan azonos korcsoporthoz tartoztak, míg a hetedik, néhány évvel fiatalabb lányka volt a kiskirálynő (kraljičica), aki legtöbbször valamelyik nagyobb lány rokona, vagy szomszédja volt. A kiskirálynő öltözete a többiekéhez hasonlított, az 1920-as évektől kezdődően azonban fátyol (šlajer) is tartozott a koszorújához. A csoport nagyság szerint és szertartásos rendben állt fel a menethez. Az élen a kiskirálynő haladt az őt vezető két legmagasabb termetű lánnyal, majd a kendőt vivő pár következett, végül a zászlótartó (barjaktar) és a kardvivő (sabljar) zárta a sort. Pünkösd vasárnapján délután gyülekeztek, és rendszerint a kiskirálynő házától indultak. Első útjuk a város központjába, a Ferenc-rendi szerzetesek kolostortemplomába vezetett, ahova a Szt. Antal utca felől érkeztek. Ide egy felnőtt is velük tartott, vigyázott rájuk. Az úton nem énekeltek, csak a templom előtt zendítettek 81
