Romsics Imre (szerk.): A másik ember. A Fiatal Néprajzkutatók III. konferenciájának előadásai. Kalocsa, 1993. november 15-19. - Kalocsai múzeumi értekezések 1. (Kalocsa, 1994)
Wilhelm Gábor: Ismerős idegenek: Együttműködés és interperszonális megértés
Kalocsa, 1993. november 15-19. csoportok érdekeit kell képviselniük - természetesen a megfelelő „kritikai elméletek” segítségével. Nem utolsósorban ennek az irányzatnak köszönhető, hogy a tudományos tevékenység normatív elemeinek vizsgálata az utóbbi években annyira előtérbe került, ennek ellenére nem túl valószínű, hogy a megoldás ebben az irányban volna keresendő. Részben azért nem, mivel a kritikai társadalomtudomány a normatív elemeket igyekszik magukba a tudományos elméletekbe is bevinni, ami nemigen fér bele a tudományos elméletekről eddig kialakított általános képbe. Részben pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy a kritikai gyakorlat szintén ugyanazokkal az elméleti nehézségekkel kénytelen megküzdeni, melyek a „hagyományos” társadalomtudományok számára is a legtöbb gondot okozzák. A diagnózisok egyre egyértelműbben a reprezentálás kérdésére irányulnak. A társadalomtudományok nagy része - így a néprajz - az emberi viselkedésre próbál valamilyen szempontú elméleti leírást adni és egy megfelelő elmélet keretében magyarázni. Ezzel kapcsolatban nemcsak az az érdekes, hogy valamilyen hasonló tevékenységet a tudománytól függetlenül mindannyian nap mint nap végzünk, hanem főképp az a körülmény, hogy a társadalomtudományi vizsgálatnak ez a hétköznapi viselkedésértelmező tevékenység is természetszerűleg tárgya. Az egyik lényeges kérdés: milyen a viszony a tudományos és a hétköznapi viselkedésleírás között? A másik nem választható el ettől: milyen valójában a hétköznapi leírás? Szinte teljes az egyetértés abban a kérdésben, hogy a viselkedés hétköznapi elmélete, az a modell, melynek segítségével mások viselkedését megpróbáljuk megérteni, önmagában nem tekinthető kész, szisztematikus tudományos elméletnek.1 A terminusai nem eléggé világosan definiáltak, az axiómái kifejtetlenek. Ha összehasonlítjuk a néprajzkutatók által az esettanulmányok során alkalmazott értelmező, magyarázó modellekkel, számos hasonlóságot fedezhetünk fel. Egyik sem képes kezelni irracionális, abnormális viselkedéseket. Egyiknek az alkalmazási körét sem korlátozza valamilyen feltétel. A feltehető kérdések köre terjedhet a viselkedésért közvetlenül felelős tényezőktől e tényezők történetéig vagy akár a történetért felelős tényezőkig. A miért kérdések egy végtelen sorozata tehető fel a legelső leírásból kiindulva, és igazából egyelőre lehetetlen megadni azt a határt (a normalitás körében maradva), amitől kezdve a néprajz illetve a hétköznapi magyarázat már nem illetékes. Bár első ránézésre a rekonstruálható néprajzi és hétköznapi „elméletek” a racionális viselkedést igyekeznek megmagyarázni azzal, hogy feltételeznek bizonyos szándékokat és hiedelmeket, valamint azt, hogy a racionálisan viselkedő személy azon hiedelmei szerint fog cselekedni, melyek leginkább segítenek megvalósítani szándékait; a gond az, hogy e modell alkalmazásához meg kellene tudnunk állapítani az egyes szándékok és hiedelmek pontos tartalmát - ráadásul egymástól függetlenül. Ez azért is tűnik nem túl reményteli vállalkozásnak, mivel a hiedelmek és szándékok eleve egymással vannak meghatározva. Ha valaki például egy bizonyos gyógyszert vesz be valamilyen betegségre és kiderül, hogy ez a gyógyszer hatástalan erre a betegségre, a beteg viselkedését többféleképpen lehet magyarázni aszerint, hogy mennyire racionálisnak tételezzük fel (ami nem kis mértékben attól fog függni, mennyire hisszük, hogy ismerjük). Elképzelhető, hogy azt hitte az illető - tévesen -, hogy a gyógyszer megfelelő szer betegsége megszüntetésére. Az is előfordulhatott viszont, 13
