MLE 2006. évi vándorgyűlés előadásai (Budapest, 2007)

I. EGYESÜLET TÖRTÉNETI SZEKCIÓ - ERDMANN GYULA (Békés Megyei Levéltár): A Magyar Levéltárosok Egyesülete a rendszerváltás után

kedvezményt, ha együttműködnek a közlevéltárakkal, s bizonyos idő után hajlandók értékes irataikat közlevéltárakba adni. Általában érezhető volt: a levéltári törvényből mindent „kiirtottak", ami állami költségvetési vonzattal járt volna. Az érdekelt múzeumok, könyvtárak ellenállásán bukott meg az a logikus kívánság, hogy történeti értékű köziratokat csak közlevéltárak őrizhessenek. Ez azt jelentette volna, hogy pl. a múzeumokban őrzött községi elöljárósági, stb. iratokat át kell adni az illetékes levéltáraknak. Márpedig múzeumban, könyvtárban közigazgatási iratokat nem igen keres a kutató s így azok ott csak porosodnak, sokszor használat nélkül. A védetté nyilvánításnál az egyesület úgy foglalt állást, hogy ne csak a tulajdonos kérhesse azt, hanem a levéltár is, mégpedig úgy, hogy a levéltár kérését a kötelező végrehajtás kövesse; az Egyesület persze ekkor a védetté tett levéltárak fenntartóját állami támogatásban részesítette volna. E helyett a törvénybe az került, hogy a védett levéltárat az illetékes közlevéltár köteles támogatni, segíteni — ingyen, forrás nélkül... A védett iratok eladásakor a közlevéltárakat elővásárlási joggal ruházta fel a törvény, ám egy fillér ilyen célú támogatás, vagy erre szolgáló keret nélkül... Hasonlóképpen, a törvény szerint a közlevéltár segíteni köteles a nem közfeladatokat ellátó szervek irattározását, megállapodást is köthet az iratok későbbi átadása-átvétele ügyében - ám ehhez sem járult állami támogatás! 1994 októberében az Egyesület konferenciát rendezett az új törvénytervezetről. (Közben elvetélt kísérlet történt a tárca részéről átfogó közgyűjteményi törvény alkotására; szakmánk keményen ragaszkodott az önálló levéltári törvényhez.) A levéltárosok egybehangzó véleménye ugyanaz volt, mint az előbb érintett 1992-es egyesületi állásfoglalás. Tárgyalás tárgyalást követett, de hivatalos véleményezést csak egyszer kért a minisztérium az Egyesülettől, jóllehet állandóan változott a szöveg. Végül is az Egyesület küzdelmeinek lettek érdemben eredményei: az iratok védetté nyilvánítását nem csak a tulajdonos, hanem a levéltár is kérheti, igaz, csak a tulajdonos beleegyezésével; kikerült a törvényből az, hogy a miniszter korlátlanul engedélyezhesse levéltári anyagok irattári visszatartását: erre csak egyszer 10 évre lett feljogosítva. Megmaradt a levéltári érték levéltári meghatározásának jogosítványa is. Sajnos több volt az el nem fogadott levéltáros szakmai kívánság: a már említettek közül ki kell emelni az erőteljes szankciók hiányát, ami megkönnyíti az irattár- fenntartók nem jogkövető magatartását. A fő gond pedig a levéltárügy elégtelen finanszírozása; a törvény előírásokat tartalmazott a levéltárfenntartó által biztosítandó feltételekről, csak éppen hiányzott a források biztosítása. így a levéltárak a törvényes előírásokat csak hiányosan képesek teljesíteni (vö. raktárak állapota, restaurálás, állományvédelem, stb ).