MLE 2001. évi vándorgyűlés előadásai (Budapest, 2002)

VII. A LEVÉLTÁRAK TUDOMÁNYOS-ISMERETTERJESZTŐ

szembeni megnövekedett igények a változás ütemét diktáló „külső" világból érkeznek, az intézményeknek azoknak kell(ene) megfelelnie. Ha pedig erre nincs lehetőség, akkor az érdeklődő (kutató) joggal lehet elégedetlen, joggal róhatja fel a levéltáraknak, hogy képtelenek megfelelni a jogosnak tekinthető elvárásoknak, joggal teheti fel a kérdést, hogy létezésüknek - jelen formájában - a változatlan viszonyok mellett van-e valóságos jogalapja? Az e kérdésekre adott elmarasztaló válaszok elkerüléséhez okvetlenül szükséges változások egyike - a lényegi változásokhoz képest természetesen csupán periférikus jelentőségű - PR a területe. Egyértelmű, hogy a levéltárak esetében a szó eredeti értelmében vett PR-tevékenységről nem beszélhetünk, e helyt tehát szükségszerűen értelmeznünk kell, hogy mit értünk levéltári PR alatt. A szó szoros értelmében, piaci viszonyok között értelmezett PR a közszolgálati szférában már a puszta létében súlyos ellentmondásokat hordoz. A levéltár mind funkciójából, mind törvényi körülbástyázásából adódóan teljességgel nonprofit szektor, ez a tényállás pedig már önmagában is megköveteli a voltaképpen a piaci szféra körébe tartozó fogalom e helyt alkalmazott sajátos értelmezését. Gondoljunk arra, hogy az információs társadalom „kellős közepén" a levéltár gyakorlatilag folyamatosan adatokat szolgáltat pl. a családfakutatáshoz: azt ezt végző cégek pedig a levéltár által őrzött adatokat piaci viszonyok között „értékesítik". Fontos tény e szempontból az is, hogy a levéltár eleve nem a széles tömegeket érdeklő tevékenységet folytat. Ugyanakkor elvárható, hogy az átlagember, ha mással nem is, de legalább a levéltár létezésének okával tisztában legyen, és ne gondolja a régi szakmai anekdotának (amely, sajnos nem nélkülözi teljes mértékben a valós alapokat) megfelelően, hogy a levéltárak a magyar posta valamelyik különleges részlegéhez tartoznak. A levéltári PR első és legfontosabb feladataként tehát azt határoznánk meg, hogy az úgynevezett közvélemény legalább annyit megtudjon az intézményekről, hogy azok egyáltalán vannak, másrészt miért léteznek, milyen célt szolgálnak? Ennél valamivel többet kell nyújtania a levéltáraknak a kutatók irányába, egész pontosan azoknak a kutatóknak az irányába, akik nem tudományos céllal, hanem egyéni indíttatástól vezetve, pl. családfakutatás, vagy valamilyen jogi procedúrához szükséges jogbiztosító jellegű kutatás okán térnek be a levéltárakba. Főleg az utóbbiak számára kell megvalósítani a minél teljesebb és gyorsabb hivatali jellegű kiszolgálást. Emellett a levéltáraknak, amelyek mindinkább ve-