Levéltárak-kincstárak – Források Magyarország levéltáraiból 1000-1686 (Budapest-Szeged, 1998)

BEVEZETŐ

gítségével szükség (pl. az eredeti elvesztése) esetén ismételten ki lehessen adni az oklevelet hiteles formában. Az oklevelet végül átadták az oklevélnyerőnek. Az oklevelek koronként változó részekből, formulákból állnak. A legfontosabb részek azonban mindegyikben megtalálhatók. Mint minden gondosan készült írásmű, az oklevél is bevezetésre, tárgyalásra és befejezésre osztható. A bevezetőből megtudhatjuk ki és kinek adta ki az oklevelet, a tárgyalásban arról értesülünk, miért kellett a hivatalos írást kiállítani, és a befejezésben a legfőbb rész a keltezés, amelytől kezdve érvényes az írás. Ezeken a részeken kívül kisebb-nagyobb elemei is lehetnek még az oklevélnek. A bevezető gyakran kezdődik fohásszal: a kereszt jelével vagy isteni segítség kérésével. A tárgyalás gyakran elvi megállapítással indul, és olykor gyanúsan konkrét indoklással, miért is történik az egész. Ebben a meseszerű részben sok fontos s kevésbé fontos, sallangos fordulat lehet, mégis talán ez az oklevél egyik legérdekesebb része. Olykor büntetéssel fenyegetik az oklevélbe foglalt rendelkezés megszegőit, s leírják, mitől hiteles az egész. A befejezésül odaírt keltezéshez olykor aláírások csatlakoznak meg azoknak a nevei, akik jelen voltak vagy akár hivataluknál fogva jelen lehettek volna az ügy tárgyalásánál. Az államalapítás korában nálunk is kialakult az írásbeliség egy korai formája. Néhány megbízható adaton kívül, amelyek elsősorban I. (Szent) Istvánnak külfölddel való levelezéséből ismertek, aligha tudjuk ennek a korai írásbeliségnek még a körvonalait is megrajzolni. Pedig tíz oklevél is maradt ránk első királyunktól. A tíz oklevél közül azonban mindössze egyetlenegy bizonyult hitelesnek, a veszprémvölgyi görög alapítólevél. Ez az oklevél azonban nem eredetiben, hanem mintegy száz évvel későbbi átiratban maradt ránk. Görög nyelven íródott, tehát a görög nyelvű írásbeliség sajátosságait hordozza magán, valamint nincs keltezése. A többi kilenc latin nyelvű oklevél. Külön csoportot képeznek a bencés monostorok javára szóló oklevelek. Közülük egyetlenegy maradt meg eredeti formában, a Pannonhalmi alapítólevél (1001). Erről az oklevélről már az első pillantásra látszik, hogy a német császári kancelláriából kikerült oklevéllel rokon. Ugyanazzal az írással készült, és ugyanazok a jellegzetességek figyelhetők meg rajta, amelyek a császári okleveleken is. Az oklevél szövegezése is arra vall, hogy a császári kancellária egyik tagja készítette. Ám az oklevél eredeti formája, valamint az, hogy beilleszkedik a saját korába, nem tünteti el azokat a kétségeket, amelyeket az oklevél tartalma ébreszt az olvasójában. Feltűnő, hogy az oklevél szövegezésében törés van. Többes szám első személyben fogalmazták az oklevél kezdetét és a végét. Az oklevél közepén azonban a szövegezés egyes szám első személyben készült. Az oklevél megpecsételése sem a császári kancelláriában megszokott módon történt. Míg ott ugyanis a hártya előlapján kereszt alakba behasított lyukba préselték a pecsétképet hordozó viaszt, addig a Pannonhalmi alapítólevélen a pecsét az itthoni Kálmán-kori szokásnak megfelelően a hátlapon van befüggesztve. Ráadásul a pecsét maga is Kálmán királyé. Az oklevélben foglalt egyházi kiváltságok is később alakultak ki Európa-szerte. Mindezek az ellentmondó tények azt sugallják, hogy tételezzünk fel egy eredeti oklevelet, amelyet a császári kancellária egyik Magyarországra jött tagja készített a kancelláriában általa megszokott formára. A kutatás meg is találta ezt a személyt a német császári kancelláriában Heribert kancellár idején működő, C betűvel jelzett kancelláriai tisztviselőben. Az eredeti oklevelet azonban később kibővítették, és a kibővített szőve-