Levéltárak-kincstárak – Források Magyarország levéltáraiból 1000-1686 (Budapest-Szeged, 1998)

BEVEZETŐ

több oklevélben is említett per lett. Néha éppen a peresített birtok kerül hitelesnek álcázott oklevélbe, hogy el ne vesszen a bírói ítélettel. Ha pontosan tudjuk, mikor hamisították az oklevelet (mondjuk mert megmaradt az eredeti is), akkor értékes forrásunkká válik a hamis, természetesen csakis a hamisítás korára nézve. Az oklevelek megpecsételési formájukat illetően háromfélék lehetnek: Az ünnepélyes oklevelek mindig hártyára íródnak, és függőpecséttel vannak megerősítve, és ünnepélyes formulákkal vannak kiállítva. Ha fémpecséttel vannak megerősítve, bulla a nevük. A zárt oklevelek tartalmilag többnyire valódi levelek és parancsok, egyszerűbb formában vannak kiállítva, és összehajtogatás után pecsételték le őket, s így kerültek továbbításra. A nyílt oklevelek mindenkinek szólnak, ezért nem zárják le őket; a 14. századig a hátlapjukon vannak megpecsételve, a 15. századtól kezdve a szöveg alatt az előlapon. Az oklevelek kiállítása az irodában történt. Az iroda feje a kancellár, utóbb a helyettese, az alkancellár. A kancellárok eredetileg azok a bírósági személyek voltak, akik a tárgyaláson a bíróságot és a feleket elválasztó korlátnál (cancelli) álltak és ők közvetítették a benyújtott dokumentumokat a felek és a bíróság között. Közvetítő szerepük végül jelentős személyiséggé tette őket. Noha minden intézményben már a kezdet kezdetén szükség volt írni-olvasni tudó emberre, ezek azonban szűkebb értelemben véve még nem alkottak külön irodát. Kancelláriának lényegében csak attól kezdve nevezhető egy intézmény irodája, amikortól az iroda személyzete és az irodából kibocsátott oklevelek formulái és az irodai munka megoszlása állandósult. Ez Európában a 12-13. század fordulóján következett be. A kialakult kancelláriával rendelkező intézményeknél több-kevesebb különbséggel az alábbiak szerint történt az ügyintézés. A felek írásbeli kérvénnyel fordultak az illető intézményhez. A kérvényezés gyökerei az antikvitásig nyúlnak vissza. A Római Birodalom örököseinél a Bizánci Birodalomban és a pápai udvarban lényegében sohasem veszett el az ügyintézés elindításának ez az írásbeli formája, sőt a pápai udvarban a 1213. század fordulójától kötelezővé vált az írásbeli kérvényezés. A kérvényt a kancelláriába kellett benyújtani, ahol előkészítették az ügyet, hogy az uralkodó (és a tanácsa) döntsön az ügyben. Ezután a kancellária parancsot kapott arra, hogy a döntésnek megfelelően állítsa ki az oklevelet a fél számára. Ehhez először a tényleges ügyintézők: a jegyzők, az előadók vagy a fogalmazók elintézés-tervezetet fogalmaztak. A fogalmazvány elkészítéséhez az ezzel foglalkozó tisztviselőknek rendelkezésére álltak különböző segédkönyvek, amelyek korábbi ügyekben kibocsátott oklevelek formuláit tartalmazták. Segítségül hívásuk lehetővé tette a kancelláriának, hogy azonos ügyekben azonos formulákkal állíthasson ki oklevelet, megtakarítva ezzel az újrafogalmazás munkáját, és az azonos vagy hasonló ügyeket — személyválogatás nélkül — mindenkinek azonos eredménnyel intézhették. A fogalmazványt bemutatták az oklevél kiadójának vagy annak, akit a kiadó ezzel megbízott. Az ő jóváhagyásuk után került a kancellária írnokai kezébe, akik a fogalmazványt letisztázták mindenki számára olvasható betűkkel. Az így letisztázott oklevelet a kiadónak bemutatták, aki vagy aláírásával, vagy pecsétjével hitelesítette. A megpecsételés után kirótták az oklevélért fizetendő illetéket, majd bevezették a regisztrumba. Szövegüket azért másolták be (iktató)könyvekbe, hogy azután ennek se-