Levéltárak-kincstárak – Források Magyarország levéltáraiból 1000-1686 (Budapest-Szeged, 1998)

BEVEZETŐ

zadban kezdték járásokra osztani. A megye lakosságának zömét kitevő jobbágyok a földesúri szolgálatra fogott szolgák és a királyi várnépek utódaiból lettek. Sem az egyházi szervezetet, sem a világi közigazgatást nem lehetett volna fenntartani a jobbágy munkája nélkül. Nemcsak a világiaknak voltak nagybirtokaik, hanem egyházi intézményeknek is. Az egyházi birtokok felépítése nagyon hasonló volt a korai királyi várbirtokokéhoz. A magánföldesúri nagybirtok csak később alakul ki, és a katonai-gazdasági-közigazgatási (királyi vármegye) központból kizárólag gazdasági központtá alakuló királyi birtokigazgatás mintájára szerveződik meg. Élén a várnagy áll, alá tartozik mind a katonaság, mind a gazdasági személyzet. A gazdálkodást az udvarbíró tartja kézben; neki számolnak el az udvarban, a földesúr saját birtokán (a majorban) élő tisztviselők és a mezővárosi, valamint falusi jobbágyok. A város olyan kiváltságolt hely, amely kizárólag a király fennhatósága alá tartozott. A későbbi századokban a nagyobb városok megmaradtak a király kezén, és a 15. századra szabad királyi városokká váltak. A kisebbek magánföldesurak kezére kerültek. Lakóik jobbágyok voltak. Kiváltságaik különböztették meg őket a jobbágyoktól. A városok kiváltságai közé tartozott, hogy évi meghatározott összegben fizették ki az adójukat, vezetőiket maguk választották, akik maguk ítélkeztek polgártársaik felett. A várost a választott bíró és a mellé választott 12 esküdt irányította, amelyben a melléjük választott városi tanács is részesült. A falvak lakossága alapvetően jobbágyokból állt, de egytelkes kis- és középnemesek is élhettek egy-egy falusi udvarházban. A jobbágyok, mivel a kor felfogása szerint nem a maguk, hanem a földesúr földjét művelték, ezért annak használatát adóval fizették meg. Az adó lehetett terményadó (legrégibb forma), pénzjáradék és munkajáradék, vagyis robot a földesúr majorjában. A földesúrnak járó adón kívül a jobbágy adózott a királynak, valamint — termése egytizedével — az egyháznak is. A falu vezetője a bíró volt, aki vagy közvetlenül az udvarbíróval, vagy a tiszttartók útján érintkezett az uradalommal. A falusi jobbágyok háztartásonként, azaz füst jelezte tűzhelyenként, majd lakott telkenként fizették az adót. Az ország lakóinak ügyében — a középkori felfogás szerint — hivatalából adódóan a király ítélkezett. Természetesen minden perben a király nem hozhatott ítéletet, hiszen azt nem győzte volna. Egy részét a nádorra bízta, aki eredetileg a király udvari ispánja és így az udvari népek bírája volt, helyébe az udvari bíráskodásban az udvarbíró lépett (13. század). A nádor elé kerülő peres ügyek sokasodásával az udvarbíró is lassan az ország lakosainak peres ügyeit kezdte intézni, immár országbíróként. Ezenkívül mégis maradtak olyan perek, amelyekben a király személyes ítélkezésére volt szükség. Személyesen a király csak a legritkább esetben ítélkezett, helyette az udvari iroda személyzetéből való helyettes, a személynök döntött a királyra tartozó ügyekben. Természetesen számtalan változáson ment át a királyi személyes bíráskodás, míg erre a fokra jutott. A szabad királyi városok közvetlenül a királynak adóztak. Az adó beszedését a király tárnokmesterére bízta. Zsigmond király idején a tárnokmester nemcsak a szabad királyi városok adóját szedte be, hanem a városi bíróság ítélete ellen benyújtott fellebbezések ügyét is ő intézte. A szabad királyi városok bíróságai olykor a piackörzetükhöz tartozó mezővárosok fellebbviteli fórumai voltak.