Levéltárak-kincstárak – Források Magyarország levéltáraiból 1000-1686 (Budapest-Szeged, 1998)

BEVEZETŐ

A jobbágyért földesura felelt. Ha perbe vonták, földesura jelent meg helyette a bíróságon. A falun belüli ügyekben a bíró ítélkezett, a földesúr nevében gyakran a tiszttartó ítélkezett. A földesurak pereiket (nagyobb bűnesetek kivételével, mint pl. hatalmaskodások) a vármegye elé terjesztették, s csak ha nem voltak megelégedve az ítélettel, akkor vitték az ország főbírái elé ügyüket. Az ország három részre szakadását követően a hódoltság, amely mindvégig magában foglalta az Alföldet, s a Dunántúl egyre nagyobb része a császárság részévé vált, a magyar közigazgatás megszűnt, a nemesség elköltözött. A határvonalat soha nem lehetett pontosan meghúzni, a békék is csak a nagyobb várak hovatartozását rögzítették. A végvári vonalak között széles „senki földje" alakult ki, melynek falvai kétfelé adóztak. A török udvar a meghódított területeket vilajetekre és szandzsákokra osztotta, élükön a begler bégekkel (pasákkal), illetve bégekkel. A szultán a terület egy részét saját kezelésben tartotta, ezek voltak a viszonylag kedvezőbb helyzetet élvező hász-birtokok, nagyobb részét hosszabb-rövidebb időre lovas katonáinak (szpáhi) adományozta. A 16. század derekától kialakult egy új védelmi vonal, a végvárakkal, amelyek földesúri kézből többnyire csere útján királyi tulajdonba kerültek. A régi lovagvárakat átalakították, korszerűsítették. A költségek jelentős részét az egyre emelkedő adókból fedezték. A vármegyék legsúlyosabb terhe volt ezek beszedése mellett a várak ellátása munícióval, a felújításhoz szükséges ingyenmunkával. A pénz azonban a fenttartásra és a katonák fizetésére mindig kevés volt, ez a várak leromlásához, katonai erejük csökkenéséhez, a környező vidék elszegényedéséhez, majd elnéptelenedéséhez vezetett. A Habsburgok a kormányzást a királyi Magyarországon részben Bécsben, részben az ország területén székelő, dikasztériumok révén gyakorolták. Egy részük a régebbi, Mohács előtti központi hivatalok átszervezéséből keletkezett. Ilyen volt a királyi (később magyar) tanács és a kancellária. Korábbi jelentőségüket nem tudták megőrizni, fokozatosan háttérbe szorultak, bár az országgyűléseken a rendek ismételten tiltakoztak ez ellen. Mások újonnnan jöttek létre a birodalmi minták alapján. Ilyen volt a pénzügyi igazgatást kézben tartó magyar kamara, amely a 16-17. században a magyar központi igazgatás legfontosabb szervének tekinthető. I. Ferdinánd állította fel 1528-ban Budán, azzal a céllal, hogy a királyi jövedelmeket kezelje. 1531-ben Pozsonyba került át. Feladata az adók beszedése, a jövedelmek pénztári kezelése és a számadások felülvizsgálata volt. A század második felében fejlődött ki Kassa székhellyel az ország észak-keleti részének pénzügyi igazgatására a Szepesi Kamara. Az ügy osztályos rendszer, a hivatalszerűen működő dikasztériumok korszakunkban Európa-szerte előtérbe kerültek. Az igazságszolgáltatás mechanizmusa, élén a nádorral és az országbíróval, többé-kevésbé változatlanul működött tovább. A helyi igazgatás szintjén a vármegyék és szabad királyi városok jelentősége megnövekedett. Előbbiek jelentős részt vállaltak az állami feladatok végrehajtásában. Átfogó testületi szervük a közgyűlés volt, amelynek hatásköre a 16. századra kialakult és a vizsgált időszakra megszilárdult. A közgyűlés a vármegye elvi irányítását juttatta kifejezésre, mintegy megtestesítette azt. Közigazgatási és bíráskodási feladatokat egyaránt ellátott. Országgyűlési követeket választott, utasításokkal látta el őket, amelyekhez alkalmazkodniuk kellett, gondoskodott az uralkodótól, a nádortól, a kormányhatóságoktól érkezett rendeletek végrehajtásáról. Felosztotta és beszedte az adókat, megszervezte a várakhoz rendelt ingyenmunkát, szükség esetén hadba hívta a megye nemességét. Az