Levéltárak-kincstárak – Források Magyarország levéltáraiból 1000-1686 (Budapest-Szeged, 1998)
BEVEZETŐ
annyit tudunk, hogy a kancellár a vezetője, s alá jegyzők voltak beosztva. Egyik ilyen nevezetes jegyzője III. Béla királynak P. mester (Anonymus) volt. A kancellár ekkor többnyire prépost, Imre és II. András királyok korában már általában püspökök. A magas rangot viselő kancellárok helyettesítésére 1209-ben feltűnik az alkancellár. Még IV. Béla király idejében is, hol a kancellár, hol az alkancellár nevét említik meg az oklevélben. 1255-től kezdve azonban már az alkancellár neve szerepel állandóan az oklevélben. Kivételt képez, ha aranypecséttel erősítenek meg egy oklevelet, mert annak a formulájában a kancellár neve szerepel. Az alkancellár IV. Béla óta többnyire egyúttal székesfehérvári prépost is. A két cím annyira összenőtt a 13. század második felében, hogy 1291-ben már a székesfehérvári egyház jogai között sorolja fel III. András király az alkancellári tisztséget. A 13. század derekán emelkednek ki a jegyzők közül a titkárok. Ők a király titkárai és a királyi pecsétgyűrű kezelői. Az 1250es évektől kezdve megfigyelhető az írnokok állandósulása; egy-egy írnok kezét évtizedeken át nyomon lehet követni a kiadott okleveleken. Az 1290-es és 1298-as törvények már rögzítik az egyes oklevelek kiállításáért fizetendő díjakat. Kialakulnak a főbb oklevélfajták. Az Anjou-korban jelenik meg az udvari ügyintézés új alakja, a titkos kancellár. 1320-tól a kápolnaispán és a titkos kancellár egy és ugyanazon személy volt. A két kancellár utóbb két kancelláriát is eredményezett. I. Lajos uralkodása idején a régi kancelláriát nagykancelláriának, az új kancelláriát kisebbnek vagy titkosnak nevezik. A nagykancellária vezetője 1366-tól a főkancellár, a kiskancellária feje a titkos kancellár. A nagykancellária a kül- és belügyi kormányzati ügyeket intézte, a kiskancellária pedig az udvari igazságszolgáltatási ügyekkel volt elfoglalva. Mátyás király egyesítette 1464-ben a fő- és titkoskancellári méltóságot. A királyi udvarban négy bíróság volt: a nádoré, az országbíróé, a királyi személyes jelenlété és a királyi különös jelenlété. A két királyi jelenléti bíróság élén a mindenkori kancellárok álltak. A 14. század végétől a különös jelenléti bíróság vezetője a főkancellár volt, a személyes jelenlété pedig — hacsak nem az uralkodó ítélt személyesen — 1453-tól a titkos kancellár. 1458-tól a különös jelenléti bíróság állandóan működött. Az állandóan működő bíróság vezetését nem tudta a főkancellár ellátni, ezért helyette az ítélkezést az ítélőmester vette át, aki később a különös jelenlét bíróságának a kancellárja nevet veszi fel. 1463-tól pedig a különös jelenlét helytartója címet hordja. 1464-ben Mátyás király a különös jelenléti bíróságot beolvasztotta a személyes jelenlét bíróságba. Ennek a feje ettől kezdve a személynök. A személynök alatt két ítélőmester és alattuk 8-10 jegyző dolgozott. A kancellária változásai a kancelláriai munka növekedését és bonyolultabbá válását jelezték. Az ügyintézés menetét leginkább az ún. kancelláriai jegyzeteken lehet nyomon követni. Nálunk az Anjou-korban kezdik az oklevél jobb felső sarkába, vagy a pecsét alá írni ezeket a jegyzeteket. A kancelláriai jegyzetek két csoportra oszthatók. Vannak megbízásos és vannak előadói jegyzetek. A megbízásos jegyzet azt mondja meg, hogy ki adott parancsot az oklevél kiadására. Az előadói jegyzet pedig az ügy előadójának a nevét tartalmazza. Az előadók helyzetét megváltoztatta a titkárok megjelenése. A titkárok eleinte a királyi tanácsi határozatot nem igénylő ügyeket intézik (oklevélátírás, kérvények stb.), utóbb ők lesznek az ügyek tényleges előadói.
