Draskóczy István - Varga Júlia - Zsidi Vilmos (szerk.): Universitas - Historia. tanulmányok a 70 éves Szögi László tiszteletére - Magyar Levéltárosok Egyesülete kiadványai 15. (Budapest, 2018)
Oktatástörténet - 2. 19-20. század - V. Molnár László: Keresztúri Ferenc, a Moszkvai Egyetem orvosprofesszora és dékánja.
V. Molnár László Keresztúri Ferenc, a Moszkvai Egyetem orvosprofesszora és dékánja Az I. Péter (1689—1725) korától európai nagyhatalommá vált Oroszországnak — érthető módon — nagy szüksége volt jól képzett egészségügyi szakemberekre. Az orvosok számának növekedését sürgette a hatalmas szárazföldi hadsereg és flotta kiépítése, a városok fejlődése, valamint a kórházak felállítása is. A gyakori járványok, a magas csecsemőhalandóság és a pusztító népbetegségek késztették arra I. Pétert, hogy nemesi ifjakat küldjön külföldre orvosi tanulmányok folytatására. A 18. század második felében már 330 orosz diák szerzett orvosi diplomát a nyugati országokban, köztük 49-en itáliai egyetemeken, 47-en Leydenben, 43-an Göttingenben, 34-en Halléban és 25-en Strassburgban. 1809-ben már 2508 szakképzett orvos dolgozott az Orosz Birodalomban. 1793-tól jelent meg rendszeresen Pétervárott orvosi folyóirat, amelyben mind gyakrabban írtak a medikusképzés klinikai formájának szükségességéről, valamint a korszerű gyógyszertan, a kórházi gyakorlat, az obszervációs kórterem és a prevenció fontosságáról. Az orosz orvostudomány fejlődését jelzi az is, hogy míg 1763-ig legfeljebb tízévenként látott napvilágot nyomtatásban orvosi szakmunka, addig 1771—1780 között 32, 1781—1790 között 58, a század utolsó évtizedében pedig 89 szakkönyv jelent meg. A fenti eredmények ellenére Oroszországban szívesen látott vendégeknek számítottak a külföldi orvosok, akik főként tudományos ambícióik valóra váltása, a gyorsabb szakmai karrier és a nagyobb anyagi elismerés reményében telepedtek át „Észak Velencéjébe”. Vonzó volt számukra az is, hogy az orosz hatóságok katolikusokat és protestánsokat egyaránt befogadtak és kedvező munkafeltételeket kínáltak számukra. Magyarok („hungarus” értelmiségiek) is voltak köztük — becslésünk szerint - mintegy 15—20-an, akiknek életútja méltó az utókor figyelmére.1 A cári szolgálatba lépett orvosaink sorából főként Gyöngyösi Pál (II. Katalin udvari medikusa), Pékén Keresztély (államtanácsos, az Orvosi Kollé1 László V. Molnár: Veneerszkiie vracsi v Rosszii (1750—1815 se.) Studia Slavica 38. (1993) 3-4. sz. 271-309. 447
