Draskóczy István - Varga Júlia - Zsidi Vilmos (szerk.): Universitas - Historia. tanulmányok a 70 éves Szögi László tiszteletére - Magyar Levéltárosok Egyesülete kiadványai 15. (Budapest, 2018)
Oktatástörténet - 2. 19-20. század - Gazda István: Fizika tankönyvek, műszaki és népszerűsítő fizikák Magyarországon a reformkorban és az abszolutizmus időszakában (1825-1860)
Héjjá Julianna Erika: A közigazgatási tisztviselőkkel szemben támasztott képzési és képesítési előírások 19. századi történetéből A polgári államban közigazgatási vagy igazságszolgáltatási pályán elhelyezkedő hivatalnokoktól elvárt formális képesítés első tételes megfogalmazására 1869-ben került sor. Törvény mondta ki ekkor, hogy a bírói életpálya feltétele a jogi tanfolyam elvégzése vagy a köz- és váltóügyvédi vizsga letétele, továbbá a gyakorlati bírói vizsga letétele (1869. évi IV. te. 7. §). 1912-ben az elméleti minősítési kritériumok közé került a jogtudori oklevél megszerzése is, amely az ügyvédi rendtartás értelmében mellesleg már 1874-től az ügyvédi és közjegyzői gyakorlat folytatásának feltételei között szerepelt. A kinevezéshez kötött álláshelyek nyilvános, a hivatalos közlönyben és a napilapokban közzétett pályázatok útján kerültek betöltésre. Minden folyamodó számot adott tehetségéről, képzettségéről, szorgalmáról, magatartásáról és csatolta előző szolgálati okmányait is. A pályázati rendszer első nagyszabású próbáját 1871-ben az összesen több mint 250 törvényszéki elnöki és királyi ügyészi posztra kiírt igazságügy-miniszteri pályázat lebonyolításakor állta ki. A kiírás sikeres volt, mivel az állásokra olyan nagy számban érkeztek a folyamodások, hogy a posta is alig győzte szállítani azokat. Az ügyészségi szolgálat nagy vonzerővel bírt a későbbiekben is, a pályázatokra többszörös túljelentkezés volt a jellemző a dualizmus idején. Az 1909-ben meghirdetett nyíregyházi alügyészi állásra 34 fő jelentkezett, közülük viszont csak hármat rangsorolt a javaslattevő főügyész. Mivel bőven volt pályázó, a kiválasztás alapkritériuma az elsőrendű minősítés mellett a jelöltek előnyös személyi tulajdonságait is számításba vették. így a példaként felhozott nyíregyházi álláshelynél az ügyészi teendőkben már megszerzett bizonyos fokú jártasságot, rátermettséget, agilitást, sőt a határozott fellépést, jó előadóképességet, megnyerő külsőt és a kellemes orgánumot is.6 1871—1872-ben országosan 104 törvényszéki elnöki és 166 királyi ügyészi és alügyészi kinevezésre került sor.7 A törvényszéki elnökök döntő többsége megyei igazgatási és igazságszolgáltatási tapasztalattal a háta mögött kezdhette meg új munkaköre gyakorlását, legtöbbjük alispáni, illetve törvényszéki elnöki és ülnöki pozíciót viselt korábban. Városi tisztviselő (jellemzően főbíró vagy polgármester) 15 volt közöttük. A tíz magánpraxist folytató ügyvéd a kinevezettek tíz százalékát adta. A 74 ügyész és 92 alügyész adatsorait vizsgálva a törvényszéki elnökökhöz hasonló tendenciát figyelhetünk meg, azzal a különbséggel, hogy körükben a megelőző megyei szolgálatból érkezők számottevő része a tiszti ügyé6 Nánási László: A magyar királyi ügyészség története, 1871—1945. PhD értekezés. Szeged 2010. 47., 195. 7 A kinevezési adatok a Budapesti Közlönyből (1871. szeptember 20. 215. sz. 4797— 4798., 1871. szeptember 30. 224. sz. 4979., 1871. október 17. 238. sz. 5255., 1871. november 4. 253. sz. 5549., 1871. dec. 28. 296. sz. 6511-6512., 1872. február 15. 36. sz. 281.) lettek kigyűjtve, és ezt követően került sor adatbázisba rendezésükre, elemzésükre. 219
