Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Hudi József: Takácsi nemesi község társadalma és önigazgatása a 18-19. században - Soós István: Fiume inkorporációja a Magyar Királyságba, 1776-1827
Ez, a korábbiakhoz képest mérsékeltebb hangvételű a diplomatervezet egyértelműen jelezte, hogy az országgyűlés bosszút akart állni a jozefinista rendszer „bűneiért“, és restaurálni akarta a rendi Magyarországot, a királyi hatalmat pedig nem a Mária Terézia-kori, hanem lényegében az 1687. évi keretei közé kívánta szorítani. A rendiség ellenfele azonban nem egy jószándékú, dilettáns reformer, hanem egy machiavellista uralkodó volt. II. Lipót a rendi törekvéseket néhány hónap alatt leszerelte, az új diplomából szinte semmi nem lett. A „szinte” kifejezés azért indokolt, mert a régi diploma elsó' pontja azért gazdagodott, hiszen helyet kapott benne az 1741:8. te., de további eredményeket is elkönyvelhetett az országgyűlés. Lipót tudta, hogy a natio hungaricával (annak) érdekei mentén - különösen, ha meg is félemlítik - ki lehet egyezni, miközben a nemesi nemzetnek valóban nem kellett úgy éreznie, hogy feltétel nélkül kapitulált volna. A király nemcsak a diploma első pontjába engedte beemelni az ominózus 1741:8. tc-t. Az alkotott törvények között találunk néhányat - így vagy úgy törvénnyé fogalmazva - azok közül a követelések közül, amelyek 1790 sűrű nyarának diplomaterveiben szerepeltek. Az új királyt fél éven belül meg kell koronázni (1791:3. te.), legalább 3 évenként országgyűlést kell tartani (1791:13. te.), Magyarország független (1791:10. te), a törvényhozó hatalom a király és a rendek közös ügye, pátensekkel nem lehet kormányozni (1791:12. te.). II. József türelmi rendeleté alapján születtek a vallásügyet, a jobbágyrendelet alapján a jobbágyok szabad költözését szabályozó - az új uralkodó és a rendek kompromisszumát kifejező - cikkelyek (1791:26., 27., 35. te.). Mindez azonban szerény eredmény volt 1790 elejének mámoros elképzeléseihez képest, Lipót letörte a rendek szarvait. Tárgyalt témánk szempontjából azonban a kiváltságosok mérlege mégis kiváló, hiszen visszazökkent az idő a korábbi kerékvágásba. Magyarország távolabb került a történelem fő sodrától, mint amilyen távol 10 évvel korábban volt. A jobbágyrendeletet törvénnyé fogalmazó és a vallásügyi törvénycikkelyen kívül egy sincs, amely a kor kihívásaira adott volna választ. Kiemelt figyelem az előjogok bebetonozására irányult. Az utókor okkal emeli ki, és nem utolsósorban a lezajlott diéta - a felfokozott reményekhez képest szerény - eredményeinek szépítése céljából is, hogy az 1790/1791. évi országgyűlés által kiküldött bizottságok, amelyeknek feladatul szabták, hogy javaslato- kat/tervezeteket dolgozzanak ki a következő országgyűlés számára, figyelemre méltó munkát végeztek. A szakirodalom egyöntetű véleménye, hogy munkálataik megállták a helyüket a reformkorban is, amikor végre elővették azokat, és van olyan vélemény is, hogy a reformkor politikusainak nem akadt hozzátennivalójuk a több mint 3 évtizeddel korábbi gondolatokhoz. Bármilyen értékesek legyenek is a bizottsági munkálatok, sajnálatos tény, hogy a reformkort megelőző országgyűléseken nem foglalkoztak velük. Az igény ugyan, hogy tárgyalják, gyakran felmerült, de nem teljesült. A II. Lipót által összehívott országgyűlésen restaurált régi rend működésében a papíron maradt munkálatok nem okoztak „zavarokat”, másként szólva: nem hoztak fordulatot. A régi rend gépezetébe a jozefinizmus sokkja után a jakobinus összeesküvés révén kerültek homokszemek. A jozefinizmussal szemben, amikor az abszolutizmus támadta a régi rendet, a jakobinusok nemcsak azt, hanem az abszolutizmust is fenyegették, és ■ 96«
