Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)

Hudi József: Takácsi nemesi község társadalma és önigazgatása a 18-19. században - Soós István: Fiume inkorporációja a Magyar Királyságba, 1776-1827

a magyar kancellária alá rendelni.13 A királynő 1776. augusztus 9-én kiadott oklevelében Fiúmét azonban közvetlenül Horvátországba incorporálta, és elrendelte az új vármegye (Szeverin) létrehozását. Egyúttal Majláth József személyében kijelölte Fiume első kormányzóját, akire rábízta a vármegye megszervezését.14 15

A horvát rendek Fiúmét és a buccari birtokokat szintén be akarták kebelezni a vármegyei közigazgatásba. Ezért törvénytelennek nyilvánították a fiumei kormányzóság létrehozását, az újonnan alapított vármegyével együtt, és a visszacsatolt területeket a legközelebbi diétáig Zágráb vármegye igazgatása alá akarták rendelni. A királynő a horvát rendek ellenkezése miatt, különös tekintettel az ausztriai kereskedelmi érdekek megóvására, azt kívánta, hogy Fiume külön igazgatás alatt álljon. A város közjogi állása tekintetében végül a fiumei szenátus döntőnek bizonyult. A fiumeiek ugyanis azt kérték, hogy a várost ne vessék alá semmilyen tartománynak, és a jövőben külön, „... ugyanazon a módon, mint a Magyar Királysághoz kapcsolt összes többi részeket és tartományokat, ezt a várost is területével mint a Magyar Királyság Szent koronájához kapcsoltat és abba bekebelezettet bírják és birtokolják."b A város előterjesztését az Államtanács véleményezte. Eszerint Fiúmét nem szabad királyi városként, hanem a Magyar Királyságnak egy különleges tulajdonságokkal rendelkező részeként tekintsék, már csak annak az udvari szándéknak a jegyében is, hogy a várost virágzó tengeri kikötővé fejlesszék. Egyúttal, Magyarország más városaihoz, így például a 16 szepességi városhoz hasonlóan, bizonyos autonómiával rendelkezzék. Ezt az álláspontot némi módosítással az uralkodónő is elfogadta, és 1779. április 23-án kiadott diplomájában a következőkben határozta meg Fiume közjogi állását: „Megengedjük, először, hogy ez a kereskedelmi város, Fiume, kerületével Magyarország szent koronájához csatolt külön testnek tekintessék továbbra is [Kiemelések tőlem. S. I.], és így kezeltessék minden vonatkozásban, s semmi módon se kevertessék össze a másikkal, a buccarii kerülettel, mint amely ősidők óta a Horvát Királysághoz tartozik.”16

Ha most már alaposabban megvizsgáljuk az oklevél idézett sorait, azokban egy alapvető, Fiume közjogi állását meghatározó tényezőre kell figyelmeznünk. Nevezetesen: Fiume addig sohasem volt a Magyar Szent Korona külön csatolt teste, a szövegbe beemelt „továbbra is” szavak nem a diploma kiadását megelőző időkre vonatkoznak, hanem azokat Fiume városának a királynőhöz benyújtott kérvényéből emelték át, illetve a fennemlített bizottsági jegyzőkönyvből. Ezek szerint a város továbbra is külön test - azaz „corpus separatum” - kívánt maradni, úgy, mint 1776

13 Miskolczy, 1927. 38-39. p.

14 Raőki, 1869. Beilagen, nr. 1. II. p.; Radich, 1883. 147-148. p.; Kobler, 1896/c. 3. p.; Fiume, 1912. 71- 72. p.; Jánosy, 1924. 496. p.; Miskolczy, 1927. 39. p.

15 Racki. 1869. Beilagen, nr. 8-9. V-X. p.; Miskolczy, 1927. 39. p.

16 A fontos okirat eredetije ma Fiume város levéltárában található. Szövegét ennek alapján közölték a horvát és magyar történetírók már a 19. századtól kezdve. Az egykorú közigazgatási sajátosságok miatt a Magyar Királyi Helytartótanács nem volt illetékes a kérdésben, így e kormányszék iratanyagában erről nem találhatók dokumentumok. Ezt a horvát tanács irattára őrizte meg, amely ma Zágrábban, a Horvát Állami Levéltárban található. A diploma szövegének tervezetét és másolatát azonban a Magyar Királyi Udvari Kancellária is véleményezte. Lásd ezt az iratot: Magyar Nemzeti Levéltár. Országos Levéltára (továbbiakban: OL) Magyar Kancelláriai Levéltár. Magyar Királyi Kancellária regisztratúrája. Acta generalia. A 39 (továbbiakban: MKK Ag.) 1779. nr. 1540. Lásd erről még: Szalay László: Fiume a magyar országgyűlésen. Pest, 1861. (továbbiakban: Szalay, 1861.) 20-24. p.; Racki, 1869. 57-71. p.; Radich, 1883. 153-156. p.; Kobler, 1896/c. 6. p.; Fiume, 1912. 72. p.; Miskolczy, 1927.39. p.;Joó, 1942. 45-51. p.

■ 86 ■