Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Varga J. János: Esterházy Pál telepítései a török kiűzése után Tolna és Somogy vármegyékben
A Balaton és a Duna-Dráva által alkotott háromszög észak-északnyugati szegletében elterülő két vármegye változatos természeti képet mutatott a 17-18. század fordulóján. Tolnában gabonatermő rónaságok, szőlőtelepítésre csábító domboldalak, dús rétek, legelők, erdők és patakok szomszédságában bozótos puszták és folyók mocsaras árterei formálták a táj arculatát. Hidaknak nyomuk sem volt. A Kapos, a Koppány, a Sárvíz és a Sió egyik partjáról csak csónakkal, itt-ott hevenyészett átjárókon és gátakon lehetett átjutni a túlsó oldalra. Áradások idején a medrükből kilépett folyók tavakká szélesedtek, és eltüntettek településeket, majorokat. A vízjárta, mocsaras vidéken csak a helyi lakos ismerte az átjárókat, az idegen könnyen oda veszhetett. Somogy vármegye hatalmas erdőségei, a dombok között kanyargó folyók kiterjedt árterei menedékül szolgáltak a török időkben gyakran rejtőzni kényszerülő lakosságnak. Az erdők, a nádasokból kiemelkedő szigetek és az ártéri rétek azonban nemcsak oltalmat nyújtottak, hanem táplálékot is adtak a vész elmúltáig. Jellemző a táj arculatára, hogy az 1722. évi kamarai összeírás szerint a vármegye termőterületének mindössze 25%- án folytattak szántógazdálkodást, 1%-án műveltek szőlőt, a fennmaradó 74%-ot erdő, legelő és cserjés borította.13 A természeti környezet jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a lakosság a korábban feltételezett demográfiai adatokat messze meghaladóan élte túl a török korszakot. Igaz, gazdaságilag jelentősen meggyengült, termelőeszközeinek nagy részét elveszítette és elszegényedett, de lélekszámban nem fogyatkozott meg hasonló mértékben, és megmaradt szülőföldjén. Ok tették ki a Somogy és Tolna életének újraindításakor az elhagyott falvakba betelepülő lakosság nagyobbik hányadát. A természetes szaporulat a születések magas száma ellenére - a kor gazdasági-, szociális- és egészségügyi viszonyainak ismeretében - nem volt számottevő. Ellenben a harmadik tényező, a spontánul elkezdődött és a földesurak, majd az állam által is támogatott betelepítés az ország relatíve népesebb nyugati és északi vármegyéiből, továbbá - mértékkel - a környező országokból, jelentősen hozzájárult a népességszám gyarapodásához a 18. század első felében.14 Számszerű meghatározása a források hiányosságai és az 1715-ben, majd 1720-ban készült országos összeírások pontatlanságai miatt megoldhatatlan feladat. Esterházy Pál az említett, 1702. évi királyi adománylevél kibocsátása után nagy késéssel, a Rákóczi-felkelés után kezdhette el a tolnai majorátus kiépítését. Központja az eredetileg Zsigmond király hű embere, Filippo Scolari (Ozorai Pipo) által a 15. században a Sió jobb partján épített és a 17. században Esterházy Miklós családi örökségeként fia, Pál nádor kezére került megerősített ozorai kastély lett.15 A várat 1722-ben „igen romos”-nak írták le, mégis hozzákezdtek felújításához, és azt 1733-ban fejeztek be. Ott kaptak helyet az uradalmi központ hivatalai és a tisztviselők lakásai, ott tárolták a betakarított gabona- és bortermést, sőt az úriszéken elítélt földesúri alattvalókat is ott zárták be a földalatti börtönbe.16 Ozora mezőváros és a birtokközpont nyolc falujának betelepítése 1710 és 1720 között kezdődött el. Az 1710-ben mindössze 11 magyar családnak otthont adó Ozora 10 esztendő 13 T. Mérey, 1965. 53. p. 14 Kováts Zoltán: Somogy megye népesedéstörténetének néhány kérdése a 18. században. Kaposvár, 1962. 13-14. p. 15 A kastély történetéről lásd: Feld István: Ozora. Várkastély. Bp., 2000. (továbbiakban: Feld, 2000.) 11. p. (Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára; 660.)- Esterházy Pál örökléséről lásd: Soós, 2009. 812. p. 16 Feld, 2000. 11. p.
