Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Gecsényi Lajos: Hullámvölgyek között. A magyar levéltárügy fejlődése, 1920-2012. Vázlat
az 1950-es évekhez hasonlítható változások a legnagyobb terhet a központi levéltárra zúdítják. Nem lebecsülve ezzel az önkormányzati levéltárak ugyan csak jelentősen megnövekedett terheit, ahol a működési feltételek hasonlóképpen alig változtak. A demokratikus parlament érthető módon - időnként ugyan a levéltárakra is kisugárzó hisztérikus politikai és társadalmi felhangokkal kísérten - 1991-ben megszüntette az állampárt levéltári hálózatát és az ott őrzött iratok majd teljes körét a Magyar Országos Levéltárba, illetve a megyei levéltárakba utalta, miközben 1995-ben - egy politikai alku eredményeként - a hajdani hiteleshelyi levéltárakat visszaadta az egyházak tulajdonába. A levéltárak működésének jogi kereteit az 1995. évi levéltári törvény helyezte új alapokra, amikor kodifikálta a közlevéltárak és a nyilvános magánlevéltárak fogalmát, működésük kereteit, miközben lehetőséget adott a városi levéltárak újjászervezésére, és a szabadon választott önkormányzatokat megerősítette a megyei levéltárak fenntartójaként. A levéltárak a változásokból fakadó nehézségek ellenére mind országosan, mind a megyékben - beleértve a néhány új városi levéltárat is - 1991-től 2 évtizeden át, a korábbi alapoknak köszönhetően, változatlanul magas színvonalon folytatták a munkájukat. Felépült Budapest Főváros Levéltárának új korszerű épülete, 1 évtizeden át jelentős állami különtámogatással sikerült komoly eredményeket elérni az állományvédelemben. Töretlenül folytatták a levéltári anyag átvételét, a segédletek összeállítását, forráskiadványok publikálását és az Nemzeti Kulturális Alap pénzügyi támogatásával a történeti feldolgozások készítését, kiadását, megkezdték az új típusú elektronikus kiadványok megjelentetését. Ez azt is jelentette, hogy fokozatosan megteremtődött az intézmények infonnatikai háttere, még ha ez nem is mindig tartott lépést a műszaki fejlődéssel. Összességében kétségbevonhatatlanul meg kell állapítanunk, hogy a 20. század közepétől a hazai levéltárak jelentős fejlődésen mentek keresztül, és mind a levéltári anyag összegyűjtésével, feldolgozásával, a jó kutatási feltételek kialakításával, mind a levéltárosok önálló tudományos tevékenységével a történettudomány meghatározó háttérintézményeivé váltak. Az újabb fordulat a szervezeti keretekben a 2010-től érezhető kisebb változások kifutásaként 2012-ben következett be, amikor a megyei levéltárakat és a Magyar Országos Levéltárat a Magyar Nemzeti Levéltár keretében egyesítették. Nehéz volna még véleményt mondani az újabb „államosítás” - központosítás eredményéről, hatásairól. A változás indítéka - egyes szakmai érdekcsoportok átgondolatlan ötletelését felhasználva - a megyei önkormányzatok átalakulása és a helyi kulturális intézményrendszer ebből fakadó fenntartói átalakításának kényszere volt. Szakmai szempontból a kérdés az, hogy a 4 évtized alatt kialakult és alapjaiban jólműködő intézmények munkája szempontjából mi lesz a változás hozadéka. Sikerül-e megőrizni a korábbi értékeket és egyben előrelépni a férőhelyproblémák megoldása, a technikai fejlesztés - informatika, állományvédelem stb. - kérdésében, és nem utolsósorban a Nemzeti Levéltár meg tudja-e teremteni a szakmai feladatok egységes módszertani megoldásának kereteit, vagy megmarad a formális gazdasági és szakmai felügyelet szintjén? Ez a magyar levéltárügy meghatározó magját alkotó intézmények jövőbeli sorsának legfontosabb kérdése. Irodalom Lakos János: A Magyar Országos Levéltár története. Bp., 2006. 538 p. Levéltári kézikönyv. Szerk. Körmendy Lajos. Bp., 2009. 786 p. Magyarország levéltárai. Szerk. Balázs Péter. Bp., 1983. 391 p. Szabó István: A magyar levéltárvédelem kérdése. = Levéltári Közlemények, 1938. 3-4. sz. 151-225. p. ■ 234 «
