Mayer László - Tilcsik György (szerk.): Szorosadtól Rijekáig. Tanulmányok Bősze Sándor emlékére - Magyar Levéltárosok Egyesülete Kiadványai 14. (Budapest, 2015)
Tyekvicska Árpád: Előszó
csontra soványodását eredményezte. A vezetőknek egyszerre kellett válságot menedzselni és a szakmai innováción dolgozni. A két lovon ülés, a feladatok növekedése, mindamellett a levéltáros szakma kétségtelen professzionalizációja, a megizmosodott tudományos munka, a hangsúlyossá váló közművelődés, vegyítve az örökös lobbiharcokkal, kicsinyes küzdelmekkel, fokozott figyelmet, energiát, kitartást és tűrőképességet követeltek, koptatva a testet és az idegeket egyaránt. Ezt követte a 2011-ben és 2012-ben bekövetkezett váltás, amely némi anyagi enyhülés mellett, tohonya bürokratizmusával, kisstílűségével felezte meg a hétköznapok örömét. Ez képezte azt a teret és keretet, amelyben Sándor szakmai pályáját befutotta. Kaposvárott, 1957. május 7-én született. Gyermekkora egy részét a szülei tanítói hivatásának színteret adó, kicsiny somogyi faluban, Szorosadon töltötte. Édesapja, Bősze Gábor, nemcsak a község tanítójaként, hanem egyben értelmiségi mindeneseként is fáradhatatlanul dolgozott. Hosszú évekig gyűjtötte az itt élők tárgyi és szellemi értékeit. Munkája gyümölcsét ma is őrzi a kis helytörténeti gyűjtemény az egykori iskola épületében. A falu összetétele is a 20. századi magyar sorsot tükrözi: 1947-ben a csehszlovák-magyar lakosságcsere következtében 22, a Felvidékről elüldözött családot telepítettek ide. A szülőföld szeretete, a múlt értékeinek megőrzése, a történelem megértésének vágya Sándor otthonról hozott családi öröksége volt. Amikor középiskolai tanulmányai befejeztével elhagyta a kaposvári Táncsics Gimnázium közel 2 évszázados falait, a Pécsi Geodéziai és Térképészeti Vállalatnál helyezkedett el. Az itt töltött 2 esztendő életre szóló ajándékot adott neki: itt ismerkedett meg későbbi feleségével, akivel fiatalon, 1978-ban házasodtak össze. A meghitt, szerető család, az érkező két gyermek jelentették számára a szakmai kiteljesedés biztos hátterét. Az előzmények ismeretében nem meglepő fordulat, hogy 1977-ben a Somogy Megyei Levéltár szolgálatába állt. Lépcsőről lépcsőre haladva tanulta meg a szakmát, segédlevéltárosból lett kinevezett levéltáros, majd 1998-ban az intézmény igazgatója. Azon szerencsések közé tartozott, akiket életük és alkotóerejük teljében ért a feladat és az alkotás lehetősége. Sándor jól sáfárkodott az adománnyal. Ekkor már tekintélyes szakmai múlt állt mögötte. 1982-ben fejezte be tanulmányait Szombathelyen a tanárképző főiskola történelem-könyvtár szakán, majd 1991-ben az ELTE Bölcsészettudományi Karán egy olyan tanulmányi csoport tagjaként szerzett levéltáros diplomát, amely a legutóbbi időkig a levéltári élet törzsét alkotta, számos igazgatótársat és egyben barátot adva. Mindezek mellé, 1994-ben „summa cum laude” minősítéssel szerezte meg a bölcsészdoktori oklevelet. Nem hagyta őt érintetlenül az a szinte mozgalommá terebélyesedett szakmai törekvés, amely az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején a magyar történettudomány megújítására törekedett, a modern társadalomtörténeti megközelítések és módszerek előtérbe helyezésével. Sándor figyelme a dualistakori egyesületek életének vizsgálatára irányult. Kutatásait összegezte egyik főművében, a Somogyi Almanach 53. darabjaként megjelent „Az egyesületi élet a polgári szabadság...” Somogy megye egyesületei a dualizmus korában című munkában, amely 1997-ben, a levéltár kiadásában látott napvilágot. A témát nem feledve, de mégis hátrahagyva, érdeklődése a községtörténet felé fordult. 2000-ben hagyta el a nyomdát Ecsény, a következő évben Somogyvár, 2006- ban Szenna, végül 2010-ben Patca monográfiája. Ezt a vállalkozást köríti a szakmai ■ 14 ■
