Losonci Ujság, 1912 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1912-12-26 / 52. szám

1912. december 25. LOSONCI ÚJSÁG 7. oldal.

emberek Ielkülete a szorongató veszedelmek behatása következtében mintha elfásult volna, nem lobog fennen a szegények nyomoráért, nem érez együtt azok fájdalmával s keservével, mint más esztendőkben, hanem eltelve mindenki a saját bajával, azon kesereg, hogy szeretteinek nem okozhat olyan kellemes meglepetéseket, mint aminőkben más karácsonykor részesíteni szokta.

Fekete karácsony! Az utakat nem lepi be a minden szennyet eltakaró fehér hólepel. Vígan csilingelő szánok nem viszik a vendégek seregét, szomorúan, magukra hagyatottan ülik meg a kereszténység eme legmagasztosabb ünnepét mindazok, akiknek rettegni valójuk van a jövendőért, avagy siratni valójuk van a múltért.

Csak a templomokban szólal meg mélabusan az éjféli misére szóló harang s az ájtatosok melléből szakad ki egy igazi, fájdalmas fohász, az egek urához, hogy hajlítsa el tőlünk a kérlelhetetlen sors sújtó kezét. Legyen vége a szenvedéseknek, bajoknak, viruljon egy szebb kor, boldogabb jövendő e hazára.

S a zsolozsmák ájtatos hangját messzire viszi a hideg szellő. Talán felszáll oda, ahová a tömjénfüst száll s ahova az emberek megriadt szive azt kívánja. Talán meghallgatást talál e buzgó imádság annál, akihez küldve lett s a nagyobb veszedelmeket elkerüljük. Talán még lesz hegyen-völgyön lakodalom, talán még egyszer felhangzik az édes bus magyar nóta s a cigányzene hangjainál boldogan emlékezhetünk vissza az elmúlt rossz időkre, amikor kilátástalan volt a jövendő s már kopácsolták az ácsok a koporsót a magyar nemzetnek.

Fekete karácsony, szomorú karácsony! Nem örvendünk e szent napon ma semminek. Mindenki szivében gyász és szomorúság s a végzet sújtó Damokles kardja ott lebeg a fejünk felett egy vékony hajszálon, melynek elszakadása oly sok fájdalmat s gyászt hozna nemzetünkre.

Ma született a Jézuska. Ftogy örvendtünk ennek más esztendőben. Minő ünnepségekkel ültük meg születésének évfordulóját máskor. Ma csak az emlékezet aranyos gondolata az egyetlen, mely vigasztalóig hat kedélyünkre. A jelen az sivár és sötét, komor és szomorú.

De nékünk, akik mindenkor a közhangulatot képviseljük, akik ott tartjuk kezünket a nemzet ütőerén s azon számláljuk annak veréseit, nekünk még sem szabad elcsüggednünk. A mi hivatásunk a bajban a vigasztalás, az örömben a kellő mérsékletre való biztatás. Nekünk ezekben a szomorú időkben is fel kell emelni szavunkat s reménykedésre, uj bizakodásra hívni fel az elcsüggedt nemzetet. Ffa komor, ha sötét s vigasztalan a mai helyzetünk minden téren, ha anyagilag s társadalmilag elzülöttnek is látszanak közállapotaink, azért a reménység örökké zöld ága még nem hervadt el egészen. Él magyar s áll Buda még!... S nem veszett el Lengyelország! . . . A viszonyok rövidesen úgy alakulhatnak, hogy felszabadulunk az átkos közgazdasági viszonyok nyomasztó hatása alól. S akkor azután uj élet fakad minden téren ez országban s talán egy esztendő alatt kiheverjük mindama csapásokat, amiket ez a szűkös esztendő reánk mért. S ha a jövő karácsony már talán nem lesz ilyen vigasztalan és szomorú, mint az idei, — akkor talán megkönnyebbedett lélekkel, áhitatosan küldhetjük zsolozsmánkat az Egek Urához, aki talán csak kiakarta próbálni kedvelt nemzetét, a magyart ez esztendő szomorúságaival.

L—k.

A béke angyala.

Karácsonyi mese. -Karácsonyra valót vásárolva, fényes boltba tévedt egy asszony. A kezében már négyöt csomagot is szorongatott. Megvásárolta már a gyertyácskákat, a cukrokat, a préselt képeket, az arany és ezüst szálakat, az aranyos és ezüstös csillagokat, a nagyszemü diókat, mogyorókat, meg azt az aranyfüstöt, amivel befuttatja, — szóval az összes ajándékokat. De valami húzta, vonta, tolta a drágaságokkal telisteli megrakott üzletbe. Előtte, mögötte, körötte sokan vártak sorukra, az asszony alig megállott és körülnézett.

Egy csillogó halomból aranyfürtü angyalka integetett feléje s az asszony gyönyörködve nézte.

De szép angyalka s a nézése is milyen szép, milyen szelíd, de szép volna ez odahaza a karácsonyfán. No bizony minő karácsonyfa az, amelyen nincs békeangyalka!

És megvette. Nagy volt az ára, de nem sajnálta érte.

Este lett. Fel volt díszítve a fácska, még csak a csiptetős viaszgyertyákat illesztették rája. Ekkor az asszony is elővette a féltett, titkolt drágaságot s a fácska tetejére tette. A szárnvas angyalka ringott-rengett odafönt egy kicsit, azután megállott.

A férfi elnézte, elnézte, azután csendesen megszólalt:

Kár volt ezt megvenned, látod, drága holmi nem való az ilyen egyszerű, szegény fácskára. Az árából pedig kitellett volna egy pár bélelt keztyü a gyermekeknek.

Megindult a perlekedés. Fojtott szó, zsémbes beszéd űzte messze a fészketrakó nyugalmat s odafenn, a fácska tetején ringó angyalka csöndesen lesütötte a szemét.

ZSANIN.

Irta: Jellenfy Gyula.

Az enyhe és békés tavaszi estén a nagymama ott ült kis asztala előtt és varrt. Zsanin mellette ült és nem csinált semmit.

Zsanin szép fiatal leány volt, nagy tiszta kék szemekkel, sötét szemöldökkel. Sürü fekete haja szinte kékbe játszott. Azt gondolhatta volna az ember, hogy a hold valamelyik éjszaka olyan sokáig simogatta ezt a hajat, hogy sugaraiból valami ott maradt a sötét fürtök között.

Most alkonyaikor Zsanin elnézte a nap lenyugvását, elnézte mint merednek a magas jegenyefák, melyek gyérlevelü ágai olyan szorosan egymáshoz simulnak. Élnézte a tölgyeket, melyek büszkén és gőgösen félrehuzódtak a többi fáktól, mintha qem is tartoznának közéjük.

Néhány kőhajitásra láthatatlanul szunnyadt a folyó. Apró fehér házak álltak elszórva, virrasztva, őrködve a sivár tájék felett.

A nagymama csakhamar gondosan összecsomagolta a munkáját, mert nem bírta gyenge szeme az alkonyati homályt. Mintha gondolatait fűzné tovább, megszólalt:

— Okosnak kell lenni, nagyon okosnak Zsanin!

— Úgy van — feleit Zsanin — de miért?

— Ha előre látnok, mit hoz az élet, sohasem tévednénk, — tette hozzá a nagymama.

— Nem! — felelt Zsanin.

Elhallgattak mind a ketten, majd ismét a nagymama szólt:

— Én is voltam fiatal, — rég ideje annak ... Fiatal és csinos ... és nekem mégis úgy tetszik, mintha csak tegnap lett volna.

Zsanin elmosolyodott. Tehát ő, Zsanin, is megvénülne egy nap. De azután eszébe jutott, hogy, hajh, mégsem lesz az talán még holnap.

— Én is voltam fiatal és csinos, mint te Zsanin. Szép fiuk versengtek a kezemért. De én nem indultam vakon szép ígéreteik, mosolyuk, bókjuk után. A legkomolyabbat választottam.

— Szeretted nagymama?

Igen leánykám. Csakhogy én bölcsen választottam. Én okos voltam. Én kiszámítottam mindent. Először kiválasztottam, azután megszerettem.

Az öreg asszony ellágyult büszkességgel idézte vissza a múltat.

— Ha jósálmot láttam volna, akkor sem cselekedtem volna jobban.

Zsanin incselkedve vágott közbe.

— Szeretted, ez az egész.

És eszébe jutott, hogy holnap Szent János napja lesz, vagyis a sors ma éjjel nyitja ki könyvét annak, aki abban olvasni tud.

A nagyma felállt.

— Menjünk aludni Zsanin, talán megálmodod jövődet.

— Zsanin ugyan tudta, hogy aligha fog valamit álmodni, de azért engedelmesen felelte:

— Igen nagymama.

Mikor azután nagymama elaludt, Zsanin megint kiült a küszöbre és a távolba merengett.

A hold felkelt. Üdén, szelíden emelkedett az égen és Zsaninra nézett, majd igy szólt hozzá:

— Kis leány, akinek annyit simogattam a haját, amíg nekiadiam valamit a fényemből, ma megmondom a jövődet. Gyere utánam a síkra . . .

Zsanin felmosolygott a holdra.

— Megyek! — inondá . ..

És megindult a harmatos füvön. Tiszta

volt az ég, nem volt rajta egyetlen felhő sem. Zsanin kiment a folyó partjára. Fűzfa hajolt a viz fölé. Zsanin sokszor ült ennek a fűzfának a tövében. Tétovázott és a holdra nézett, de a hold már nem mutatkozott. Odavezette, azután magára hagyta.

Zsanin a fűzfa törzséhez támaszkodott és előrehajolt. Keveset reszketve nézte a vizet, mely egészen közel volt hozzá, a sötét, csillogó vizet, mely olyan volt ma este, mint valami selymes fekete szallag.

A viz mélyéből arc bukkant ki, mely hasonló volt az övéhez. Hasonló és mégis más, mert szomorú volt és halovány.

— Ez az én arcom — rebegte Zsenin ez én vagyok.

— Nem, — felelt a kép. — Ez nem te vagy, nem a mostani képed. Csak hü képmása annak, amilyen te leszel egy év múlva, ha nem leszel okos.

— Miért vagy ilyen sápadt? — kérdezte Zsanin az arctól.

— Mert a szivemet egy szép idegennek adtam.

Milyen volt az az idegen?

— Nagy és büszke és a mosolya olyan kedves. Eljárt gyakorta kis házam előtt és köszönt nekem. És mikor elhagyott, még visszafordult, hogy lásson.

Mint az ismeretlen, aki minden nap elmegy a kapum előtt, — rebegte Zsanin reszketőn. — Vállán puskával, kezében virággal, a szeme felcsillan, ha meglát engem és legott elborul, ha én eltűnők.

— Igen!

— Beszélt veled? Mit? Hogyan?

— Egyedül beszéltem vele, mert én balgatag voltam és otthagytam nagymamát. Megéreztem, hogy jön, összetettem a kezemet, lesütöttem a szememet, ballgattaln a lépteit.

És akkor, mit mondott néked?

— Azt mondta: Kis lány néz rám . . . Felnéztem és láttam, hogy az arca ott van mellettem, egészen mellettem és olyan szép,