Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-10-28 / 43. szám

IV. évfolyam. 43. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losonc, 1909 október 28. M flRHk A m 9 I I flj A sPA TMi npniip) II ip inTM sie I III)||Hli| ||t||1 II|l iMlli - LUUlJIllil UaJUfm ' Egyes 20 fii. |^HB ijgj; ^Mjglg87 B Bl BpH falban. A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE. Cim kórság. Jó napot kegyelmes uram! De jó színben vagy méltóságos uram! Itthon van a nagyságos ur?! így beszélnek nálunk, ebben a tejjel, mézzel folyó Kána­­hánban. Monsieur! — mondják mindenkinek Franciaországban. — Herr! — szólítják egymást Német­országban. — Mister! — a cime Amerikában a honpolgárnak. Mindebből azt láthatjuk, hogy a világ legnagyobb urai Magyarországon élnek, vagy talán egyebet lát a szociológus mind­ezekből?! Talán azt, hogy nálunk az em­berek nem arra fektetik a fősulyt, hogy ki mennyit s mit produkál, hanem hogy azt a titulust, ami megilleti, esetleg meg sem il­leti, megkapja s hogy mindenki annak nézze, ami éppenséggel nem ő s legalább egy fokkal nagyobb címmel illesse, mint a mi őt megilleti. A cim a fő. A királyi, az udvari taná­csosság, a csász. és kir. kamnrásság, a ne­messég, a báróság s az ezekhez hasonló kitüntetések ezek izgatják a mi közéletün­ket s társadalmi életünket egyaránt. Mintha ebben merülne ki a jó hazafi, a hazájának hasznot hajtó polgár tevékenysége, mintha ebben kulminálna minden érdem s ez emelné a haza nagyságát, vinné előbbre kultúráját, szerezné meg gazdasági virágzását. A cimkórság, ez volt a hanyatló nem­zetek mindenkori átka. Itt rejtőzködik a mé­reg, mely az egész társadalmi életet meg­mételyezi, mely csirájában kiöli a nemesebb intenciókat s mely végeredményében egész országok sírját megássa, egész nemzetek sorsát megpecsételi. A cimkórság leküzdésére indított ak­ciónak első kövét a parlament tanácskozása alapozta le. Amely azt kívánja, hogy senki, kinek módjában van a cimkórság malmára vizet hajtani, aki azáltal, hogy közel van ahhoz a konyhához, amelyben a különféle címeket, kitüntetéseket gyártják, hogy ezek­nek ne szabadjon mindezekből semmit sem elfogadniok. A képviselő ne legyen neme­sítve, bárósitva, sem királyi, sem udvari tanácsosi méltóság ne díszíthesse s egyéb kitüntetéseket sem szabadjon elfogadnia. Ez az indítvány azonban csak a kez­det kezdete. Mert nemcsak a képviselők vágyakoznak gomblyukaik feldíszítésére, nem­csak azok egyetlen vágya a közönséges emberek közül való kiválás, nemesítés, báró­­sitás s egyéb által, nemcsak az ő névjegyük nyer nagyobb, fényességet, ha azon a kirá­lyi vagy udvari cim díszeleg. Oh nem! A polgári elem is utánozza azokat, kik a ki­válóságot a címekben s nem a tettekben, cselekedetekben találják. A cimkórság, e veszélyes miazina kiir­tására az egyetlen helyes módszer az ösz­­szes címek, kitüntetések eltörlése. Ne díszítse a kabátunk gomblyukát az a barbár korra emlékeztető fényes gyermekjáték, amelyek­nek a különféle uralkodók szeszélye külön­féle neveket kölcsönzött. Ne adományozzuk a királyi udvari tanácsi címeket, mikor azok mindig csak dinek maradnak és soha egyet­len kitüntetett sem a királynak, sem az udvarnak tanácsot nem ád. Ne nemesít­sünk, bárósitsunk, sőt ellenkezőleg, tegyük egyformává külsőleg az embereket, hogy azután ők maguk jöjjenek arra az eszmére, hogy az egyesek különbségét belső kiváló­ságokban találják meg. Franciaországban az összes rendjeleket s címeket eltörülték. Csak a legújabb kor hibás rendszere teremtette meg az egyetlen becsületrendet kiváló honpolgári erények jutalmazására, de ott is már mozgalom in­dult meg ez egyetlen s tényleg felesleges cicoma megszüntetésére. Amerikában, a szabad polgárok ez ál­lamában nem ismernek semmiféle külső megkülönböztetést. Ott mindenki annyit ér, amennyit belső tartalma értéknek megálla­pít. S ime ott látjuk a legnagyobb haladást a kultúra, a műveltség terjesztésében, ott a legnagyobb anyagi bőséget s ipar, kereske­delem hihetetlen előhaladását. Ezek a példák vezéreljenek minket is cselekedeteinkben. Ezek a példák a folya­matos élet mintái. Ezekből merített tanulság az élet iskolájából származnak s azokban csalódni nem lehet. Tekitsünk csak körül ami szükebb tár­sadalmi életünkben s látni fogjuk azt a szörnyűséges pusztítást, mit a cimkórság a társadalmi élet terén véghez vitt. Látni fog­juk azt az őrületes hajszát a címek s ran­gok után s látni fogjuk egyúttal azt a petyhüdt, életuntsággal telitett energiát, mit az ilyen egyedek egyéb közhasznú tevé­kenységeikben kifejtenek. Le a címekkel! De becsüljük meg az igazi értéket s ne a címek, a titulusok nagy­ságában találjuk a polgárok közötti különb­séget, hanem abban, hogy ki minő mérték-Szomoruság örök folyója. Irta Darvas János Távozz tőlem gyűlölt, hiú vigasság, Ne érj a lelkem tiszta köntöséhez. Cifra ruhád, hazug báb, bünpenészes, De e szemek veséidet olvassák, — Távozz tőlem gyűlölt, hiú vigasság. Festett a képed, korhadó koporsó. Mint a földiszitett halál, olyan vagy, Akit belül titkon a férgek falnak S kivűl: kívánatos, virágos, olcsó, - Te festett kép, te korhadó koporsó. Távozz tőlem álarca a halálnak, Foszló öröm s te minden más múlandó Az én vágyam a szent, örökre tartó, Örökké tiszta szomornság, bánat Távozz tőlem álarca a halálnak. A bánat balzsamát óhajtja a lelkem, Vizét az égenúszó szent folyónak, E tiszta, egyetlen örök szent valónak, Kitől béke virágozik szivemben — A bánat balzsamát óhajtja lelkem. — Oh jöjj hűvös haboddal, tiszta bánat, Lohaszd le szivem százezer fekélyét: Békét óhajtók ime, örök békét, Nyugalmát édes mindent — megbánásnak Oh jöjj hűvös haboddal, tiszta bánat Oh szent folyó, tiéd vagyok örökre. Szemem lehunyom : igy sodord el csendben Hullámod könnyű bölcsejébe lelkem, Emlékezni se tudjak az örömre . Ölelj folyó. Tiéd vagyok örökre. Szép volt. Akárhány fiatal leány van, aki százszor boldogabbnak érezné magát, ha a szemöldöke egy kissé szőkébb volna vagy az arca pirosabb, üdébb szint mutatna, esetleg az egyik ujjún keletkezett szemölcsöt valami módon eltávolithatná, szóval azt a parányi szépséghibát, mely szerinte elcsú­fítja, megsemmisíthetné. Mert a nő szemében a teljes boldogság egyedüli biztosítéka a tökéletes szépség. Hogy pedig a nőnek ez a feltevése igen sok esetben ellentmond a mindennapi élet tapasztala­tainak, akárhány szomorú példa bizonyítja. Gyak­ran előfordul, hogy igénytelen, rut leányok idővel boldog családanyák lesznek, azok pedig, akiket valamikor az udvarlók egész serege rajongott körül, mint elhagyott öreg anyókák leány pártá­ban halnak meg. Sőt olyan is van, akinek egye­nesen az volt a tragikuma, hogy szépnek szüle­tett. Ha megengedik, elmondok egy esetet. A közönség éber figyelemmel hallgatta a fiatal járásorvos felolvasását, aki a kaszinó ven­dégeinek már több élvezetes estét szerzett érdekes előadásával. Kérték, hogy mondja el az esetet. Az orvos, aki épen a női szépségről érteke­zett, már bánta, hogy igy eltért a tárgytól, de mert felkeltette hallgatói figyelmét, hát csak bele­kezdett : Alig volt még hét esztendős a kis Rózsika, mikor az édes anyját eltemették Az apja egy­­ideig szomorúan, szótlanul viselte az özvegység fekete fátyolét, mint aki már végkép lemondott a világ gyönyöreiről. De úgy fél esziendőre a teme­tés után meggondolta magát és elhatározta, hogy megnősül Feléje se néznék az asszonynépnek, ha fiú gyermekem volna — mondogatta az ismerő­seinek — de hát egy leányt bajos volna anya nélkül fölnevelni. Aztán ölébe vette az aranyhaju szőke babát és kérdezte tőle : Ugy-e szeretni fogod az uj mamát, kicsikém ? Igen ! Nagyon fogom szeretni — felelt a kis leány gépiesen — mindig szót fogadok neki. Az ismerősök is biztatták, hogy jól teszi, ha megnősül, hát még inkább kedvet kapott. De úgy gondolta, hogy ha az első feleségét szere­lemből vette el, a második asszony megválasztá­sánál tekintettel lesz a pénzre is. Úgy számított, mint minden özvegy ember. A gondtalan, nyugodt élet csábította inkább, mint a szerelem varázsa. No meg hát a fő ok a kis leánya neveltetése volt. Ennek a számításnak az lett a következmé­nye, hogy egy meglehetősen vagyonos fiatal öz­vegyasszonyt kéretett meg, akiről azonban még az ellenségei sem mondhatták volna nyugodt lelkiismerettel, hogy kedves vagy szép lett volna. Olyan csenevész, sápadt arcú, sovány menyecske volt, akinek egyetlen tekintetéből kiolvasható a világgyülölet, a mások kárának örvendő rosszakarat. Dehát a kis Rózsika apja mindezt nem látta meg a pénztől. Különben meg azért is inkább az özvegyet vette el, mint valami vén leányt, mert annak is volt egy öt esztendős kis leánykája és igy feltételezte róla, hogy ért a gyermekneveléshez. Egyideig csak megvolt valahogy az uj mama a kis Rózsikéval, de mikor mindgyakrabban tapasztalta, hogy a rokonok és ismerősök az ő kis leányát mellőzik amiatt a szép szőke baba miatt, elhatározta, hogy eltávolítja a háztól. Rá­beszélte az apját, hogy adják be a városi nevelő­­intézetbe, mert hát ő bevalja, hogy nem tud neki olyan tökéletes nevelést adni, mint amilyen egy ilyen úri urileányt megillett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom