Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-08 / 27. szám

r

Éfe átttm ÉÉ (■ jflHk 9B ■ ■ &■ mKKm átb

■ mm® ®| SE fHTTBS ffil H IV

I I ll 1111 ■■ III II Imi ■ II

I ll vimi I ll inai, '«■

Községek, egyesületek, Í|B| ÍHI VB ^B ■ I^Kl m*. 9B HP $63 BB — WM HHI B ^B nyék és a lap szétkiiltovábbá nógrádinegyei IH BB 5Í?I ÜBi BB InB| B HB IBi IHB flfe BB A BB ^B ^B desére vonatkozó »'elés körjegyzők ^B BB Bäl BE BW Bft BSB ^B K KB ]H KH KB B H

H illiillllll I li 11 B aFm B B ,.“T -— ' B B B B B B B B B B B fl BJi B B 11 B B B B "v.;,,.-Egyes szám ára H H H H ^V^l

A LOSONCI VÁLASZTÓKERÜLET FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PARTJÁNAK HIVATALOS KÖZLÖNYE.

IV. ÉVFOLYAM. 2T SZÁM. MEGJELENIK MINDEN CSÜTÖRTÖKÖN. LOSONC, 1909. JULIUS 8.

A válság.

(K.) A függetlenségi párt egyhangúlag visszautasította Lukács László javaslatait. Lukács indokolatlan optimizmussal vállalkozott arra, hogy engedmények nélkül engedékenységre bírja a függetlenségi pártot. Titokban reménykedett abban, hogy a pártot nehány odavett miniszteri tárcával ha majd elszéditik, segítő társul használhatják fel arra, hogy az ó-szabadelvűeket ismét feltámasszák halottaikból. Az optimizmusa jogosulatlan volt. A reménykedése pedig — enyhe szóval — hiú. A függetlenségi párt nem kapicitálható, ha nem honorálják álláspontját és nem ugrasztható bele semmiféle ilyen feltámasztás! kísérletekbe. Még gondolatnak is perverz, hogy a függetlenségi párt álljon oda az életelixirrel és felrázza siri álmából a szabadelvűeket, azt a pártot, amelytől elvi tekintetben mérhetetlen ür választja el, amellyel mindig heves harcban állott és amely mindig az ő tönkretételére törekedett. Az egész terv halvaszületett idea volt és rövidlátó, gyanús tendenciájú felkínálására méltó válasz volt a függetlenségi párt teljesen egyértelmű elutasítása.

Ezután a rövid intermezzo után, amelynek a komolysága igen kétséges, újból ott állunk az előtt a kihegyezett, élére állított kérdés előtt: béke lesz, vagy harc. Vagy honorálják a függetlenségi párt álláspontját, vagy megpróbálkoznak az alkotmányellenes

harci kisérletezéssekkel. Vagy jön a függetlenségi kormány, vagy — Héderváry. Tertium non datur.

Aki higgadtan mérlegeli ezt a két eshetőséget, az kénytelen csodálkozni azon, hogy mi is van ezen mérlegelni való. Héderváry hozza a harcot, a belső válságot, az ország romlását, a monarchia meggyengülését, a dinasztia tekintélyének, súlyának megingását. A függetlenségi kormány hozza a békét, az alkotmányos rendet, az egyetértést a korona és a nemzet között, az az ország fejlődését, virágzását, haladását, a monarchia megerősbödését. Tessék választani ; melyik ut szolgálja inkább a nemzet, a monarchia, a korona érdekét.

Es tisztában kell lenni azzal is, hogy itt minden erőszak hiú próbálkozás, meddő vállalkozás marad, a végén mégis csak a függetlenségi párt álláspontja kell, hogy győzelmet arasson, a Kemf-miniszteriumok átmenetelileg legénykedhetnek, de a megoldásnak csak egyetlen módja van: a függetlenségi párt kizárólagos kormányra jutása.

Vannak körök — úgy látszik ahol sehogysem akarnak belenyugodni abba, hogy a függetlenségi elvek annyira tért foglaltak. Nem akarják elhinni azt, hogy a szabadelvűeknek már nálunk bealkonyodott és itt csak egy pártnak van jövője és létjogosultsága, a függetlenségi pártnak. Vissza akarnak idézni minden áron az életbe — sőt még a függetlenségieket is

fel akarnák használni ennek érdekében — az ó-szabadelvűeket. Céltalan fáradozás. Jöjjön már egyszer mindenki tudtára annak, hogy Magyarországon a függetlenségi párt az űr, nélküle és ellene semmit sem lehet elérni, de vele, általa hatalmas virágzáshoz lehet juttatni az országot.

A függetlenségi párt a koalíciós kormányzás három éve alatt bebizonyította, hogy bővelkedik guvernementális erényekben is és tud nemcsak opponálni, hanem alkotni, teremteni, dolgozni is. A függetlenségi párt e három év alatt —: azt hisszük — teljes mértékben rászolgált a korona bizalmára és a legkorrektebbül állta meg helyét a kormány mellett, teljesítette válalt kötelezettségeit. Miért húzódoznak mégis tőle, miért bizalmatlankodnak vele szemben ? És ha a parlamentárizmus nagy alapelveit vesszük, micsoda jogon utasítsák vissza a többségét képviselő pártot, micsoda címen akarják elfojtani a nemzet törekvéseit ?

A józan belátás azt követeli, hogy a függetlensági pártot bízzák meg a kormányzással. Az alkotmányosság is ezt parancsolja. A nemzet érdeke, a monarchia érdeke, a dinasztia érdeke egyképen kívánják ezt. És aki nem akarja a nemzetet harcba kergetni, nem akarja a belső válság minden rémét felidézni, nem akarja nemzetnek, monarchiának, királynak meggyengülését, leromlását, annak nem lehet ez elől kitérnie.

Fontolják meg ezeket jól azok, akik a függetlenségi pártot el akarják utasítani.

TÁRCA.

Mirtusz és golyó.

Az egyik. Ott viszik. Fején a mirtuszág. Nászindulót zakatoló Dübörgő négy kerék rohan,

Mámorszikrát kapál a ló S a szép körültömjénezett Ara halálosan beteg.

A másik. Ott fekszik. Fejében a golyó. A friss piros párás patak Halálos álmokat pezseg.

Hallgatnak a komor falak S a véres alvó vén diák Már nem beteg, már nem beteg.

Hegedős.

Berlini levél.

A külföld magyarjairól ezelőtt még egy emberöltővel is odahaza nem szerettek beszélni az emberek. Mindenki tudta, hogy azok, akik külföldön élnek, csupán azért élnek ottan, mert a hazai állapotok nincsenek megelégedésükre. Pregáns kifejezését is találjuk ez általános véleménynek Petőfi politikai cikkében, amelyet ugyan kötött beszéd formájában írt, azért heves, ditirambikus szózat ez a „A külföld magyarjai“-ról.

Az áldott magyar föld akkor még eltartotta népét, a jobbágy élt jól vagy rosszul földesurával, de mégis megélt, nem tódult messze világtájakra, mint ma — elvérezni, idegen nemzeteknek halmozni aranygarmadákat A külföld magyarjai tehát a mi latinos és franciás műveltségű arisztokráciánk volt. Alacsony sorból származott ember kevés találtatott akkor még külföldön. Akik mégis itt éltek, azok és maradékaik, jobbára katonáskodtak a porosz király, vagy a francia Bourbonok seregeiben. Széchenyi István gróf megemlékezik róla Utinaplójában, hogy Berlinben egy magyar emberrel találkozott, aki — miként Széchenyi mondja — 30 éve élt már Berlinben, de nem feledte el a hazai nyelvet, mert mindennap magyarul imádkozott.

Bezzeg, mennyit változtak azóta a viszonyok, a liberalizmus eszméinek szabad fejlődése, mekkora lendületet adott a külső alakzatoknak is. Ma jönne ide a Legnagyobb Magyar, hatodfélezren sietnénk üdvözlésére, zengő muzsikájú hazai nyelvünkön köszönthetnénk prózával és dallal. Aztán odább a gall földön, Párisban is ugyanennyi magyar, ugyanily fogadtatás.

Itt Berlinben tehát, több, mint ötezer magyar él és szomorú, bánatos igazságot kell mondanunk, mikor ezen véreink széthúzó, konszolidálatlan életműködését vizsgáljuk. Nem szólok én a nagy nemzetekről, ezek társas-kolóniáikról, templomaikról, jótékony alapítványaikról iskolákban, népétkező és népfürdő helyeken, csupán a kicsinyekről, hiszen mi is kis nemzet vagyunk, tehát az éjszaki népekről: hollandokról, dánokról, skandinávokról etc etc., ezeknek mindenütt megtalálható erősen összetartó társasága, erősen összetartó intézményei Nekünk — sajnos — nem. S oly régi frázist ismétlünk akkor, amidőn újra leszögezzük, hogy a magyarnak legádázabb ellensége a — magyar. Igaztalanok lennénk, ha azt állitanók, hogy nincsenek külföldön derék, agilis és becsületes lelkű magyarok, akik sokat munkálkodnak honfitársaik érdekeiért, s akiknek emberséges cselekedetei, tiszta érdemei, a jog és igazságszeretők emlékezetében élnek. Tehát nem ezekről szólunk most, de azokról, akik dúsak anyagiakban, gond nélkül élnek, de azért nincs fülük, nincs szemük magyar honfitársaik szűkölködését meghallani, látni. Aztán itt vannak a mi „jó“ nemzetiségeink is, akik el nem mulasztanának egy alkalommal sem lázítani, vagy piszkolódni a magyar állameszme ellen. Megdöbbentő dolgokat hallunk néha.

így egy barátom beszelte, hogy 1907. őszén a Zürich—párisi gyorsvonat étkező fülkéjében egy román diákkal találkozott, aki minden tartózkodás nélkül és hangosan hirdette, hogy künn járt Amerikában, az amerikai sajtóban propagandát szervezni a magyar állameszme ellen. S ez a dologban a legbájosabb pikantéria, hogy ez a „Student“ akkor a magyar kultuszminisztérium stipendiumán tanult külföldön. Azzal védekezett, említett barátom kifogásaira, hogy a románok is fizetnek adót, tehát joguk van állami ösztöndíjakra. Hallottunk ismét román és szász diákoktól bántó és bosszantó kifejezéseket magyar államiságunk ellen. Elbeszélte egy magyar társam, hogy a lex-Apponyi tárgyalásakor az iskolareformról, a párisi Sorbonne egyetem egyik olvasótermében egy temesvári román diák kifakadásaira lett figyelmes. „Nem kérünk a a kultúrátokból — mondá — ti nem adhattok, de nem is fogadunk el tőletek.“ Így bizony !

De hiszen ezek mind csak apró megfigyelések, röpködő pihék, amelyek ott éktelenkednek külföldi egyetemek, üdülő- és világhelyek, fürdők levegőjében, ahol magyarok és nemzetiségek találkoznak. Régi tapasztalat, hogy e nemzetiségi urakkal alig-alig lehet a tárgyilagos, megfontoló kritika hangján beszélni. Kapkodnak, lármáznak s azt hiszik, hogy öblös frázisaik és kiabálásaik már az igazságot is jelentik. Épp ellenkezőleg!

Effélékről szólunk még egyszer e lap hasábjain, de akkor nemzetiségünk nő tagjairól, s nem férfiairól. Lám már megint ott tartunk, pedig ma igazán nem akartunk, de megint csak a nő-ről írunk. Dehát, Uram-Teremtőm, hol nincs is a nő ? és mi mindent nem teremthet a nő? Tudjuk azt is, hogy minden asszonyban van valami a régiség-gyüjtő szenvedélyéből. Lát egy darab csipkét, hímezett cifraságot, ámbár tudja, hogy sohasem fogja használni, de megszerzi, hogy ebből is legyen neki. Ezt legeklatánsabban a némát asszonyoknál lehet tapasztalni.