Losonci Ujság, 1909 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1909-07-08 / 27. szám

2. oldal. LOSONCI ÚJSÁG 1909. julius 8.

Ha harcot akarnak, ám legyen harc. De ebben a harcban a kudarcot csak ők vallhatják. A nemzet nem riad vissza a küzdelemtől. Volt már részünk benne, nem futamodunk meg gyáván, ha most újra ránk akarják szabadítani. Sőt bizalommal, hittel várjuk a küzdelmet. Ez a harc egy táborba fogja megint tömöríteni a magyar parlamenti pártokat és oda sorakoztatja a függetlenségi párt oldala mellé, impozáns táborba a többieket is.

Hát jöjjön a harc. Elválik, ki huzza a rövidebbet. A függetlenségi párt elszánt és rendíthetetlen, egységes és hatalmas. Megtörni, legázolni nem fogja senki és semmi. De elfogja söpörni ellenségeit és diadalmasan fogja kivívni a maga igazát!

Az ifjúság katonai kiképzése.

Egyesek esetleg képezzék magukat egyoldalúan, de a többséget mindig minél sokoldalúbban kell nevelni! Ezért nem győzzük helyeselni a legkülönbözőbb intézményeknek, egyesületeknek alakítását az iskolákban, melyek által lehetségessé válik az ifjúság képességeinek minél több irányban való felébresztése és ápolása. Egyéb hasznaitól eltekintve, már csak ezért is üdvösek a Sorompó-egyesületek, melyek az ipar-, az önképző-, szavaló-, zene-, ének- és egyéb körök alakítása, melyek az irodalom és a művészetek iránti érzéket fejlesztik vagy legalább ápolják a tanulókban.

A katonai kiképzésnek, mely honvédelmi miniszterünk buzgólkodása folytán, főleg középiskoláinkban lassan, csöndben, de annál biztosabban egyre terjed, szintén megvan az a haszna, hogy a serdületlen tanulók közt amúgy is erős katonai érzéket helyes irányba terelve és fölhasználva, testileg is ügyes, fejlett, a lövészet mesterségét, a fegyver kezelési módját, fortélyait értő és ismerő ifiúságot, mondhatnám katonaságot nevel. Most, mikor hol balkáni, hol meg más háború réme fenyeget bennünket, mikor oly közel állunk a két évi szolgálati idő behozatalához : fölösleges bővebben bizonygatni, mekkora jelentőségű e katonai kiképzés úgy satnya honvédségünkre, mint élettelen hadseregünkre nézve.

Ennek, továbbá a gyalogság lövészkiképzése fontosságának belátása indította Jekelfalussyt arra, hogy ezirányban egy oly eredményes és komoly munkát indítson meg, hogy ma már erről szólva,

egy megalapított intézményről beszélhetünk. A munkaterv azon alapelv figyelembevételével készült, hogy: „a kiképzés főcélja a hadipuska megismerése, a céllövéshez szükséges elméleti ismeretek és gyakorlati ügyességek elsajátítása ; a gyutaccsal és az élestölténnyel való célbalövés gyakorlása.“ A kiképzésben persze — főleg eleinte — csak az arra alkalmasabbak vesznek részt, még pedig katonai vezetés, oktatás mellett, ami azonban hozzáértő tanárok alkalmazásával kikerülhető. Jekelfalussy először csak a miskolci, zilahi ref. és a hét erdélyi róm. kath. főgimnáziumot szólította föl a kísérletek megejtésére, minek fényes sikere után elérkezettnek látta az időt arra, hogy a közös hadügyminisztert értesítse az eredményes munkáról s egyben arra kérje, hogy az ifjúság katonai kiképzését kívánó olyan iskolák és egyesületek számára, melyeknek székhelyén csak közös hadseregbeli gyalogosok vannak, a szükséges oktatók az erre önként jelentkező tisztek közül szintén kirendelhetők legyenek. Ugyanekkor megismertette az ügyet a vallás- és közoktatásügyi miniszterrel is, aki Jekelfalussy közbenjárására lehetővé tette, hogy állami középiskolák is kísérletezhessenek az ifjúság katonai kiképzésével Először tizenkét, majd egyre több gimnázium, elemi, polgári, fő- és szakiskola, torna- és egyéb egyesület folytatta az üdvös munkát, úgy ho^y ez évben már 6647 ifjú (köztük 3556 középiskolai növendék) nyert ez irányban oktatást.

Némely közép- és elemi iskola meg egyenest oly lelkesedéssel karolta föl az ügyet, hogy kebelében katonai szervezettel s szolgálattal zászlóaljat szervezett, miket azonban a honvédelmi miniszter igen helyesen elítélvén, tőlük az állami segélyt megtagadta. A miniszter azért ítélte el az ügynek e túlzott felkarolását, mivel, mint külfödi hasonló példák bizonyították, ily esetekben a komoly ügy üres, szemnektetsző játékká, gyerekes katonásdivá fajult; mi azonban azért ítéljük el, mert csak katonai kiképzést kívánunk, de katonai szervezetet — Isten ments! — azt nem kérünk. Már nagyobb megbecsülést érdemel néhány iskola (Kecskemét, Miskolc stb ) azon terve, hogy az ifjúság számára saját költségén lövőházat épít.

A lelkesedés, mellyel az ügyet fogadták, a nagy hatás, melyet az iskolák s főleg falusi egyesületek ifjúságára gyakorolt, s általában a nagy eredmény érdemessé tették az ügyet arra, hogy azt a nagyközönséggel is megismertessék mellyel a szélesebb körben való hódítás valószínűleg együtt járt volna. Az ifjúság céllövészeti ismereteinek, tudásának ezen bemutatása az ezévi tornaversenyt követő napra volt kitűzve, minek ismeretes elhalasztása miatt ennek jövő évben való és önálló megtartása van tervbe véve.

Ugyebár megírták odahaza a magyar lapok, hogy februárban a Berlinben tartott nemzetközi népművészeti kiállításon a mi üveges vitrinjeink előtt ácsorgott a legtöbb ember; hímzéseink, virágos-selymes viganóink előtt tolakodott a legtöbb asszony. Ez az osztály volt a leglátogatottabb s minden eltávozó idejött mégegyszer vissza, a legjobb benyomást magával vinni. S mindazt, ami más nemzetek gyűjteményei előtt megállította szemünket, azokat sokkal finomabb, színesebb kigondolással ismét ott láthattuk a mi derék népünk selymes viganóin, virágos rokolyáin. Bár sok őseredetiségünk hiányzott e kiállításról, de azért csak jött az éjszaknémet asszony és vásárolta a tulipános matyószűrt, a csetnehi csipkét, a kalotaszegi, torockói varrottast: báli belépőnek, estélyi nyakbavetőnek. És százszor ennyit vásároltak volna, ha lett volna. írtak, sürgönyöztek innen haza: küldjétek halasi és nógrádi csipkét, somogyi karikást, sárosmegyei hímzést .... de nem jött semmi. Ekkor már odahaza borzolja a tavaszi szellő az ugart s a magyar siet a jegyzőhöz útlevelet kieszközölni — Amerikába. Hát nem szomorú, de egyszersmind nevetséges ez! ? Berlin szép asszonynépe egy hét alatt felfalja, összevásárolja a mi ezer éves cifraságainkat s odahaza engedjük a népet kivándorolni, mert nem mondja neki senki, hogy három garasos fanyelű bicskája és durva varrótűje kulcs ; kulcsa lehetne megtömött pénzes ládikának. Ah de élhetetlenek is vagyunk 1

Kezemben van a Münchenben megjelenő „Dekorative Kunst“, melynek júniusi száma beszámol a berlini nemzetközi népművészeti kiállításról s a magyar osztályról következőkel írja — igyekezvén híven lefordítani: — „Végül foglaljuk össze azokat az osztályokat, melyek a népkarakter kedvező sajátosságai folytán a népművészetre szinte predesztinálva vannak. Ezek : Magyarország, Norvégia és Oroszország. De első helyen Magyarország áll. Aki ezeket a hímzéseket látta, teljesen benyomásokkal lesz gazdagabb. Ez igazán uj,

zárt egész s a népiélekben gyökerező. Nehéz lenne e remek technikát ieirni. Jól esik látni, hogy egészséges ösztönből mennyire elkerülik a sok szín összekeverését. Mindig csak egy színt látunk, legelőkelőbben hat a fekete, fehér alapon. E hímzéseké t azután függönyökre, ruhákra, vánkosokra alkalmazzák. Oly érett stíllal találkozunk itt, mely egyetlen a maga nemében. Előkelő, sajátos s faji jellegre valló.“ íme itt voltak az uj jelek közöttünk : a magyar nép művészi őstehetségének kamatoztathatasa, de senkisem nyűit hozzá. Kincs, amelyen taposnak. Ott hagyjak martaléknak idegen tőkések és kalandor vállalkozók kiszipolyázására.

Szerettem volna idegyüjteni honfitársaimat és mutatni nekik azt, amit március közepén az Opera előtt láttam. Elektra előadásról kijövet ismertem föl két előkelő hölgy vállán is rózsásszegfűves magyar hímzésű estélyi belépőt, egy leányon pedig a kivarrott bőrködment, csipkeujjas kabátkának átalakítva.

Ki mert volna nálunk ilyenről ezelőtt nehány évvel még álmodni is ? Talán csak Jókai fantáziájának volt szabad ilyen tájakra elkalandozni. De én láttam s boldogan szemlélhettem e jelenetet érzéki valóságban. Az asszonyi ruhákból kiáradó japáni cseresznyevirág parfüm illata birkózott, tülekedett az automobilok benzin gőzével s én szívtam ez avasillatot, minthacsak a magyar föld friss szántásainak szaga csapódott volna arcomba . . .

Nem mondhatunk semmi különöset ez időben berlini honfitársaink életéről. Ez a rengeteg város-szörnyeteg acélrostú csápjaival felszívja őket, belegyömöszöli a létért való küzdelem tisztátalan vizeibe, ami kedvetlenné teszi arcukat, megszűkíti mellüket. Élnek ők is, mint odahaza a milliók — mindennapias életet. Esznek, szaporodnak és meghalnak. Legyenek bár uj jelek, uj eszmék, uj virradások közöttünk, köztük, mi azért fel nem neszelünk, járunk, megyünk tovább örökös, unalmas zakatolással, mint a vízimalom kereke. Berlin, 1909. junius hó 20.

Schwanz Ödön.

Most még csak egy dolgot akarunk megjegyezni.

Mikor a katonai kiképzés ügye napról-napra egyre hódít, terjed, mért marad ebben épen Losonc a legutolsónak ! Losonc, mely más dolgokban határozottan vezető szerepet visz, melynek ifjúsága némely dologban oly érett komolyságról tesz tanúságot (Sorompó !) és amely katonai szempontból oly kiváló jelentőségű! Hisszük, hogy gimnáziumunk igazgatósága mindez igazságot s továbbá azt belátva, hogy a-bizony eddig meglehetős unalmas, érdektelen tornaórákat ez mily nagy mértékben megkedveltemé, föllendítené: az ifjúság nagy örömére meg fogja tenni a szükséges lépéseket a katonai kiképzés gimnáziumunkban való életbeléptetése érdekében.

K-s

Még egy szó az abituriensek ösztöndij-alapitványához.

(Az érem mindkét oldala.)

A Losonci Újság junius hó 24-iki számában dicsérő kommentár kíséretében közli a losonci gimnázium ezidei abiturienseinekazt a nyilatkozatát, mellyel a szokásos búcsúestély helyett annak költségeit ipari tanulmányún ösztöndijalapitvány gyarapítására ajánlják fel.

Ugyané lap julius 1-i számában dr. Gärtner Henrik kitűnő tollából szépen és meggyőzően irt cikket olvastunk, melyben rámutat arra, hogy mennyire „hazug demonstráció“ az érettségizettek alapitványtevése s amely alá „Az érem másik oldala“ csípős mellékeimet irta.

Nyíltan megvallom, hogy a junius 24-iki cikket én Írtam, kész vagyok az ott mondottakért helytállani s az abituriensek felfogását és korrekt eljárását akár még dr. Gärtner úrral szemben is a nyilvánosság előtt megvédelmezni.

... „ha a 30 érettségizett közül akárcsak 5—6 is az állítólag (!) köztük uralkodó meggyőződésből kifolyólag ipari vagy kereskedelmi pályára tökélte el magát, akkor minden szavamat visszavonom s magam is azt mondom, hogy rosszmájúgáncsoskodó vagyok.“ Mondja dr. Gärtner.

Ha szellemeskedni akarnék, vagy nem volnék meggyőződve eljárásunk korrektségéről és nagy értékéről, még az esetben is ha senki sem ment ipari és kereskedelmi pályára, minthogy hivatalos statisztika nincs, minden kommentár nélkül, a közönségre bízva a konzekvenciók levonását, azt mondhatnám, hogy nyolcán, vagy kilencen mentek e pályákra.

Tegyük fel tehát, hogy senki sem ment ipari—kereskedelmi pályára (tudomásom szerint azonban 3 ember igenis arra ment). Hát ez nem azt jelenti, hogy az ifjúság e pályákat megveti, vagy azok alúl ki akarja vonni magát, hanem egyszerűen csak azt, hogy e pályák ma még nen alkalmasak az egyéni jólét fellelésére. Mert nem hiszem, hogy dr. Gärtner úr úgy gondolná, hogy egy párszor nagy pátossz á elszavalják a diákok előtt: „szent hazánknak nemzeti színű szabadsága azt követeli, hogy ipari pályára menjetek,“ mire az ifjúság közlelkesedéssel, mint egy ember, a hazaszeretet szent tüzének a kitörésével és minden mást elhomályosító lángjával azt kiálja: „mindnyájunknak el kell menni!“ Éppen ez tartoznék a „szónokló pózolás“ világába.

Az ifjúság ehelyett körülnéz, példák után indul, egyéni szempontból mérlegeli az egyes idevágó tényezőket s saját jóléte érdekében választja azt a pályát amelyik neki a legjobbnak látszik (nem mondom, hogy ez aztán tényleg a legjobb is). Véletlennek tartja azt dr. Gärtner úr, vagy akárki is, hogy az idei losonci abituriensek közül senki sem ment jogi pályára ? Hogy 7 ember ment mérnöki pályára ? Bizonyára nem. Éppen igy nem véletlen s nem az ifjúság érzelmeit vagy gondolkodását jellemző körülmény az sem, hogy ipari pályára még kevesen mentek. Az ipari pályákra való tömeges tódulásnak különben is csak úgy van értéke, ha azokon az ifjúság boldogulásra képes, mert ez az első feltétele a boldogitásnak is! S még egyszer mondom, hogy pedig ipari pályára kevés ifjú szánta magát, ez annak a bizonyítéka, hogy e pályák a kellő előfeltételekkel ma még nem rendelkeznek. Az okozatról nem lehet ugyan az okra következtetni, de mivel a többi lehető okokat kiküszöböltnek látom, e szomorú okozatnak egyedüli okául egész biztosan mondottakat merem megállapítani. Még nagyon sok tényezőnek az összeműködése kívántatik meg, melyek egykor lehetővé fogják tenni, hogy az érettségit tett ifjúságnak, akkor is legfeljebb 25—30 százaléka ipar—kereskedelmi pályákra léphessen. S ha majd ezek meglesznek, nem lesz szükség unalmassagig túl vitt prédikációra, a hír-