Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-12-12 / 50. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetési ára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Negyedévre 2 kor. Egy petitsor tere 10 fill. 1 É*TM«: l: \A LOSONCZI FÜGGETLENSÉGI ÉS 48-AS PÁRT ^ Egyes szám ára 20 fii. ,| HIVATALOS KÖZLÖNYE. j| jutányosabb. j| II. évfolyam. 51. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. december 19. A gyújtogatok. Irta: BÚZA BARNA orsz. képviselő. A legjobb utón van ma Magyarország; azon az úton, amely a függetlenséghez vezet. Többségben van a függetlenségi párt. Vezérei ott ülnek a kormányban. S ha ma kénytelen is még tűrni a közös-ügyes állapotot s ha ezt az állapotot a kiegyezési szerződéssel kénytelen még tiz évvel meghosszabitani, de már is úgy szerződött Ausztriával, hogy tiz év múlva teljesen és visszavonhatatlanul vége legyen minden gazdasági közösségnek és ne következhessék más, mint a tényleges önálló vámterület. A mai politikai helyzet, a többségi párt törekvése s a kiegyezési szerződés megállapodásai szerint számunkra ez most a jövő fejlődési képessége: 1911-ben az önálló jegybank, 1918-ban a külön vámterület. S az meg egész biztos, hogy ha ezen az úton már megkezdtük az első nagy lépéseket, ha a függetlenség kivívásának az utján megindulunk, akkor a többi már magától következik, akkor a függetlenségi programm teljes diadalát senki és semmisem tartóztathatja fel többé. Erre a tiz esztendős előkészületi időre, amely mostantól kezdve az önálló vámterület felállításáig fog lefolyni, nagy szükségünk van. Az önálló vámterület azonnal való életbeléptetése — ha egyáltalán lehetséges is lett volna — keserves rázkódtatásokat okozott volna nálunk. A legtöbb termelő elvesztette volna vevőjét, a termények ára leszállt volna, posztó, vászon, kalap, meg minden iparcikk megdrágult volna. Arra való ez a tiz esztendő, hogy ilyen rázkódtatásoknak elejét vegyük és az önálló vámterületet úgy készítsük elő, hogy az 1918-ban simán, minden zavar, zökkenés nélkül léphessen életbe, hogy abból még átmenetileg se támadjon semmi baj, hanem kezdettől fogva csak áldásait élvezzük. Hogy ez igy legyen, ahhoz az szükséges, hogy az ország ezalatt a tiz év alatt gazdaságilag megerősödjék. Ehhez pedig munka kell, kitartó, komoly, lankadatlan munka. Az kell, hogy mind a húsz millió lakosa ennek az országnak, a földmivelő, az iparos, a kereskedő, a szellemi munkás egyformán erős és ernyedetlen igyekezettel végezze mindennap munkáját, hogy iparkodjék mindenki szorgalommal, fejtöréssel, vállalkozással vagyonosodásban, jólétben előrehaladni, mert csak az a nemzet lehet igazán boldog és szabad, amelynek polgárai dolgosak, jómódúak, megelégedettek. A jövő tiz esztendő jelszava tehát ez: dolgozni, dolgozni és dolgozni. S a dolgozó magyar nemzet minden tagját átjárhatja az a jóleső tudat, hogy munkájával nemcsak a maga boldogulását alapítja meg, de hazája függetlenségének ügyét is előbbre viszi. A munkához pedig mi szükséges? Nyugalom. Harcban, zavarok között, zaklatott, lázas közélet mellett minden munka gyengébben megy, fennakad. Azért kell az ország számára az eljövendő tiz esztendőre minden igyekezetünkkel a nyugalmat biztosítani. És bizony mondom, aki akarja, de józanul és komolyan akarja Magyarország függetlenségét, annak nem a harcot kell keresnie, hanem, amint csak a jogok feladása és a becsület feláldozása nélkül lehetséges, a békét erősítenie. Lábbadozó beteg ez e mi szegény országunk. Nagy izgalmaknak, szörnyű erőfeszítéseknek, elkeseredett küzdelmeknek emésztő lázai gyötörték az elmúlt években. Aki a lábbadozó beteget ahelyett, hogy nyugalomra intené, kihajszolja a viharba, a télbe, a harcba, az nem orvosa, de gyilkosa annak. Nyugalom kell a nemzetnek, hogy erősödhessék. A nyugalmat meghozza a kiegyezés, amely amellett, hogy 1917. év végéig biztos helyzetet teremt, valamit javít a mai állapoton is. Az erősödés pedig meghozza a komoly munkát. Ezt a munkát becsületes és okos igyekezettel készíti elő a kormány, amelynek értékes és szép tervei vannak a nép sorsának javítására, az ország belső állapotának megszilárdítására. Hogy csak egypárat említsek, itt az adóreform, amely igazságosabbá teszi az adó felosztását és enyhíti a szegényebb osztályok terheit. Itt a polgári perrendtartás, a büntetőtörvény és a végrehajtási törvény novellája, amelyek hivatva vannak évtizedek óta panaszolt bajokon segíteni. És jönni fog az uj ipartörvény, hogy megmentse a pusztulástól a mostan életben levő rossz törvény miatt sínylődő kisiparosokat. Jönni fog a törvény a borhamisításról, a telepítésről, a parcellázásról s mindannyi gonosz visszaéléseket fog megszüntetni, régen érzett, égető szükségleteket kielégíteni. És amikor ilyen biztatóan áll előttünk a jövő képe, amikor jogos reményekkel vár-TÁRCA. Karácsony táján. A nagy ünnep jön sietve, fehér szárnyon, Hogy szelíden széttekintsen a világon. Kis gunyhókba, aranyfényes palotákba, Készülnek az emberek a boldogságra. Oh de már is elrejtőzve, titkos éjen, Mennyi sötét felleg borúi fönt az égen! S mig annyi szív boldogságát várja tőle: Hány kesergő könnye hull már jóelőre ? Én Istenem, tégy csodát még utoljára, Te magad is szállj le hozzánk akkorára; S hogy szivéből örvendjen az égi szónak: Adj hajlékot az úttalan bujdosónak. A kinek bús árvaságban hull a vére: Leljen aznap egy meleg szív tűzhelyére S ami sóhaj száll föl hozzád az estéiig: Készíts abból tündérfényes álmot nekik. S ami köny hull a szemekből akkorára, Hogyha mind egy szemig drága gyöngyé válna! Az ünnepünk Istenem, de bololdog lenne! Ez egyszer még zokognunk is édes lenne! Baja Mihály. Boldog családi kör. Irta: Benda Jenő. A »Losonczi Újság« eredeti tárcája. Találkoztam egy asszonnyal, akit régen, régen ismertem. Akkor, régen kacagós kedvű, piros arcú leány volt, ragyogó szemű és nagyon hamis. Most pedig fehér arcú, komoly asszony volt, dióbarna szemében szelíd szomorúság. Örvendett, hogy látott, mert az arcon egy csomó csillogó ifjúkori emléket ébresztett fel benne. Csacsi bohóságokat, apró bizalmaskodásokat, édes ábrándozásokat, amiknek mint ifiú, jókedvű legényke is részese voltam. Akkor mohón szomjaztuk még, ő is én is a boldogságot és hittük erősen, hogy föl is találjuk. A gyermekszoba küszöbén álltunk mindaketten. Mögöttünk az alig abbahagyott, szétszórt játékok, előttünk pedig derűs napsütés. Hittük, hogy örömök és ismeretlen, nagy szent gyönyörűségek várnak bennünket odalenn a völgyben, ahova leereszkedünk. Szivárvány szinű fátyolok csünglek a szemük előtt — az ifjúság boldog privilégiuma ?ez — s ezen a fátyolon keresztül csillogó mozaikképbe futott össze minden, amit láttunk, életteljes ragyogó, buja színekkel. Akkor még nem tudtuk, hogy a szivárványszínű fátyol tesz minden képet ilyen gyönyörűvé, s hogy a valóság egészen más! Engem azóta sok keserű lecke-órán keresztül kinevelt, kioktatott az élet. Nagyon hosszú idő óta nem látom a szivárványszíneket. Poros, szürke pókhálók nedves rosszakarattal ülnek a látásomon. És amint lejebb szállók a völgybe, egyre erősebben sűrűsödik öszsze körülöttem a borús, alkonyati homály. Nagyon ossz ez! De most nem rólam van szó, hanem a halvány arcú, komoly tekintetű asszonyról, aki amikor még közünk volt egymáshoz, ragyogó szemű, piros arcú leány volt. Érdekelt, hogy vele kegyesebben bánt-e az élet? — Azóta férjhez mentem! — mondta csendesen az asszony. — És boldog? — kérdeztem. Az asszony szomorúan mosolygott: — Boldog ? Mit nevez maga, barátom boldogságnak? Az uram végtelen jó becsületes ember, aki minden vágyamat minden gondolatomat ellesi. Komoly, megfontolt férfiú, túl a fiatal kor bohóságain. Mellette biztosan, mint a nyíl egyenes színeken fut le az életem. Gondok, aggodalmak nem bántanak. Egyik napom éppen olyan nyugodt, harmonikus, mint a másik. Ezt nevezi maga boldogságnak ? Nem tudtam felelni. En az izgatott napok hányódó — vetődő fia, aki folyton megujjuló
