Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-12-12 / 50. szám
hatjuk, hogy ezeknek az uj törvényeknek hatása alatt a jövő tiz esztendőben hatalmas lendületet vesz az ország kereskedelme, ipara, földmivelése, szellemi élete és uj erőre kap ez a most láztól sorvasztott gyönge ország, akkor egyszerre csak azt vesszük észre, hogy az ország tele van zúgolódással, izgalommal, elégedetlenséggel és tűnőiéiben van az a nyugalom, amely nélkül nem indulhat meg és nem folyhat zavartalanul a jobb jövőt alapozó munka. Honnét van mindez? Kik dúlják fel hát a magyar nép lelki nyugalmát, kik zaklatják fel, kik akarják újra elrángatni műhelyéből, ekéje szarvától és a fórumra hajszolni, hogy ott gyümölcsöző munka helyett megint az egymás elleni küzdelem emésztő lázainak martalékává legyen ? Kik akarják kitépni leikéből a jövőjébe vetett hitet, a vezéreihez való bizalmat, hogy ne maradjon ott egyéb, csak a reménytelenség, a bizalmatlanság, a csüggedés, a Nihil? A felelet könnyű reá. Egy pár üres és épp azért nagyhangú ember silány kiabálása és egypár lelketlen üzérkedőnek önző spekulációja az egész. Van egy, a volt kormányoktól kedvezményekkel elhalmozott vállalat, amelynek kedvezményei csaknem monopóliumot adnak arra, hogy az egész országban csak ő áruitathat utcán újságokat. Ez a vállalat azután úgy jár el, hogy 2 3, garasos és krajcáros újságot terjeszt csak az országban, a többit pedig nem. Csak azt a kettőt-hármat, amely tajtékzik a kormány ellen. Ezeket elküldi minden legkisebb faluba s ha a magyar paraszt újságot akar olvasni, csak ezeket kaphatja, csak ezeket olvashatja. Ezek a garasos újságok azután jól értenek a nép lelkének megmérgezéschez. A legrosszhiszeműbb lelketlenséggeí támadják igazságtalanul a kormányt, a tüggetlenségi pártot s a leggonoszabb valótlanságok és rágalmak halmazát Írják a kormányról folytonosan. A nép pedig, amely az ujságterjesztő vállalat jóvoltából más újsághoz nem juthat hozzá, nem ismerheti meg az igazságot és bármennyire él benne a józan ész és a bizalom, ha folyton csak a hazugságokat olvasta, megtántorodik és feltámad benne az elégületlenség. Es igy egypár nyugtalan vérű ember kiabálása, egypár lelketlen, minél több joéldány eladásara spekuláló ujságkufár hazudozása és lázitása képes ezt a nyugodt és a nyugalomra feltétlenül reászorult nemzetet lázba hozni, a munkától elvonni és belekorbácsolni a folytonos izgalmak sorvasztó rázkódtatásaiba. Aki szereti a hazáját, akinek van józan esze és belátja, hogy ennek az országnak most nyugalomra és munkára van szüksége, annak nem szabad elnéznie,. hogy egypár üzérkedő, haszonvadászó és mindenre vállalkozó egyén oknélkül, gonoszul felzaklassa az országot. Álljanak össze mindenütt a becsületes emberek, a józan eszű emberek, világosítsák fel a népet a helyzetről, az igazságról és ne engedjék, hogy az a mesterségesen terjesztett garasos méreg az őrületbe vigye. Aki igazán akarja ennek az országnak fennmaradását és függetlenségét, az siessen biztosítani ma a megerősítő munkához szükséges belső nyugalmat a gyújtogatok ellenében. Még egyszer a „szekularizáció.“ Ha a sajtó a fölvetett eszméknek, a mindennapi élet forgatagába bevetett gondolatoknak tisztázására szánt és mindenkinek — különbség nélkül — rendelkezésére álló tere, úgy bizonnyal megengedi nekem e lapok igen tisztelt Szerkesztője, hogy néhány reflexiót tehessek a »Losonczi Újság« 4Ó. számában megjelent »A szekularizáció nemzeti szükség« cimű közleményre — abból a táborból, amely ellen az az aranyos, kis cikkecske oly élesen kihegyeztetett. Hosszabb ideig éltem én is Losonczon. Mindig azt hallottam, ott létem ideje alatt mindig úgy tudtam, hogy Losonczon az úgynevezett felekezetközi béke zavartalan, testvéries egyetértésben élnek a különböző vallások hívei; bántó modorral, sértő módon nem zavarta egy sem a más határait. Az emberi szívnek féltve őrzött kincsét egymás hitét, meggyőződését s annak dolgait nem firtatta, nem kutatta, nem bántotta senki, kölcsönös tiszteletben volt része. Megvallom, hogy e vélekedésemből a fönt említett közlemény elolvasása meglehetősen ki ábrándított. El tudom most képzelni, hogy — ha esetleg voltak sokan olyanok, akik készpénznek vették a cikk egyes állításait — mit gondolhatnak magukban arról a rémitő színekkel lefestett katli. egyházi vagyonról! Hogyne! —' kérem — tisztán es egyes-egyedűl ez az okozója annak, hogy hazánkban oly tömérdek sok az analfabéta! hogy »a közigazgatás rozoga szekere« annyira nyiKorog! . . . hogy annyi sok jövedelem marad megadózatlan ! . . . hogy ma oly kevés a napszama a mezei munkásnak! . . hogy az »egyke« pusztít, a kivándorlás ritkít sorainkban ! .. .. Mikor ez az bizonytalanságok, kétes örömek és zaklatott veszedelmek közt hajszolok, magam sem tudom mit, nem tudtam erre felelni. Az asszony pedig fanyar mosollyal várta a választ, de hiába várta és ezért folytatta továbo : — Néha magam is azt hiszem, hogy ez a boldogság, B vitázom magammal, hogy én, egyedül csak én vagyok a hibás. Mert mit kívánhatnék egyebet? És mégis, várok valamit. Vagy valakit. Mit tudom én? Eérjem van és én mégis valakit várok, aki újra ragyogó meleg színekbe varázsolja át körülöttem a világot. Olyannak mint régen láttám. Gyakran egész váratlanul felébred bennem a hit, hogy kell valahol lenni egy férfiúnak, aki meg tudja csinálni ezt a csodát. S ilyenkor, ha az a jo ember, aki a férjem, megsajnál, s megkérdi, mi bánt? Azt felelem neki: Semmi barátom! Megkérdezi : boldog vagy ? Azt felelem, nagyon boldog. S szerelmes csókra nyújtom az ajkamat. Talán azt remélve, hátha ez a csók teszi meg a csodát? De a csoda elmarad. Sirni szeretnék, De mosolygok. Aljasság ez ! Aljas hazugság ! Ezeket mondta a nő, és minden szava megrezegtette az idegszállaimat. Mert azt, amiről ő panaszkodott, én is érzem. Hiábavaló, meddő vergődés ez. Megrontó fátuma azoknak, akiknek rossz sorsul adatott. — Bolondság! — magyarázta nekem azután, egy atyai barátom, akit szintén régen láttam. — Nem vagy reális ember! Fiú, benneteket megront a túltengő fantázia. Behunyt szemmel jártok az életben s álmokat láttok, azokat vizsgáljatok, azokat áhitjátok. Láttál te már olyan embert, aki megfogta azt, amit tegnap álmodott? Reális, becsületes éleunód. Ez az, barátom ! S ezen az utón az úgynevezett boldogságot feltalálni sohasem késő. Elűzni magunktól a levegőben gyökerező vágyakat. S okosan kielégíteni az élettel járó ösztönöket. Ez az élet titka. Látod: én már nem voltam fiatal legény. Az ifjúságom abban telt el, hogy biztos, nyugodalmas pozíciót csináljak magamnak. Hála istennek, sikerült! Akkor azután kiválasztottam magamnak egy nőt, aki elég komolynak, jóravalónak látszott s megházasodtam. Te nem tudtál erről ? Nos: Most házas ember vagyok, gondok nem bántanak, a feleségemmel kölcsönösen megbecsüljük egymást, végezzük híven, becsületesen a magunk kötelességét, fellengző álmok, csalóka fantomok nem zavarnak egyikünket sem s boldogok vagyunk. Mondhatom, hogy nagyon boldogok. Hogy okulj és megtérj, javíthatatlan hóbortos, magammal viszlek s megmutatom neked, milyen egy igazán boldog családi kör! Vitt. S elégedett, jókedvű atyai, barátom otthonában ott kaptam a halavány arcú, szomorú szemű fiatal asszonyt. oka egyedül annak, hogy csak egy életet élünk ezen a földön, hogy az éjszaka sötét, hogy a szenvedés fáj, hogy a sár piszkit . . . stb . . stb!! Természetes, hogy el kell azt pusztítani tűzzelvassal, — akarom mondani: szocialistának kell mindenkinek lenni s osztozkodni rajta ! Rémséges lehet az a kath. egyházi vagyon! Megérdemli nemzet-bontó, hazát gyilkoló, átkos volta mellett, hogy miatta még a katholikus ember is — ha jó hazafi akar lenni — szégyenlje hitét, vallását, megvesse összes parancsait!! ! A t. cikkíró úr eszébe mártotta a tollát közleményének megírásánál. E lapok hasábjain eleddig szokatlan hangon, feltűnő élesen támadó modorral ront neki egy olyan intézmények, amely bizony kegyeleti tárgya* e lapok olvasó közönsége egy nagy tömegének, nevezetesen Losonczon a függetlenségi párt egy tekintélyes számú contingensének is. Azért nagyon szetetném, ha közleménye ellen való fölszólalásomnál jog cim igazolásául elég lenne a fölemlitése annak, hogy Losonczról való távozásom s ottani kedves emlékeim után szívben s lélekben losonczinak érzem magam most is s végtelenül sajnálnám, ha az ottaniak hagyományos régi barátsága s egymás megértése közzé éket ütne egy ilyen elfogult, ferde megvilágítású tényekkel s valótlanságokkal fűszerezett kiruccanás! Mert ilyen ám ez a szóban forgó közlemény majdnem minden sorában, elejétől végig! Én csak állításainak kiinduló ponját veszem toliam hegyére; csak annak mutatom ki, tarthatatlan és valótlan voltát s önként megdől és elesik az ahhoz fűzött következtetések ellenséges raja. Abban tetszenek tévedni szűnös-szüntelen csak szekularizálni akaró m. t. uramiék! hogy a kath. egyházi vagyont állami eredetű vagyon magán tulajdonból a kath. püspökségek sustentatiójára, a kath. egyház céljaira, szükségleteire adományozott valami. A történeti búvárkodás számtalan sok mesét kiküszöbölt már a népek hiedelméből. E kérdésre vonatkozó tisztúltabb történeti fölfogásnak is régen helyet engedtek már vélekedésükben azok, akik a tényeket, melyeket a történelem számunkra megörökített, nem az elfogultság, a pártoskodás, a felekezetieskedés, és a részrehajlás tükrén, hanem csak is a való igazság szemüvegén nézik. Lássuk csak, mit mond a történelem a fönnebbi állításokról? Tud-e róla, — ha egy szervezkedni kezdő nomád nép helyzete, jogi fejlettsége amúgy is nem világosítana föl arról, — hogy vájjon létezett-e az első Árpádok alatt itt valamilyen közszükségletet szolgáló államvagyon ? És ha nem létezett, hát micsoda vagyonból dotálta István az általa alapított egyházi intézményeket ? Ha régibb történet Íróinknál keresünk, ha vesszük Anonymust, vagy akár Kézait, egynél sem találjuk nyomát akár a státuának, akár annak a közszükségleteire kihasított valamiféle közvagyonai Anonymus például beszélvén a Szalántól ajándékokkal visszatért követekről azt mondja, hogy: Ion nagy öröm a vezér (Árpád) udvarában és a vezér kezde híveinek helységeket és nagy birtokokat ajándékozni. 1* Kézai pedig ezt irja; Ugyanezek a kapitányok (a törzsek fejei) szállásbirtokokat választottak maguknak, hasonlókép a nemzetségek is, a hol tetszett nekia, választottak. 2* A mi annyit jelent, hogy az elfoglalt területet az u. n. szállás vagyis szabad rendelkezési j iggal s örökre egymás között felosztották. Katona szerint pedig Magyarország nagyobb része az Árpád-ház tulajdona volt. 3* A mi már most a sz. István által alapított egyházi intézményeknek a vagyonát illeti, ugyancsak az imént említett Katona mondja, idézett művében, hogy István ezt a saját családi vagyonából ajándékozta. Szalay László azt mondja, hogy István mind a magáéból, mind Kopány, Gyula, Keán, Othum legyőzetése után a hadi zsákmányból s a bukottak javaiból oly dús adományokkal látta el az egyházat s az egyház férfiait, hogy ezeket a fekvő birtok szerint is illethette az elsőbbség. 4* Lányi Knauz szerint: Az alap, melyből az egyházi javak folytak, a magyar fejedelmi család honosztályi örökségében foglaltatott, mely főleg a Duna partokhoz közel eső várak s megyékre * vagy legalább is kegyeletes érzéseit érinti. 1* Szabó Miksa: Béla király névtelen jegyzőjének könyve a Magyarok tetteiről. 1898. 37 és 43 lap. 2* Podhraczky : Kézairól szóló műve. 1833. 39 1. 3* Katona: Hist. Crit. Regnum Hung. 1779. 1. 117 I. 4* Szalay: Magyarorsz. története. 1852. I. 107, 1.
