Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-10-17 / 42. szám

kidomboritása érdekében igen jelentős közjogi vívmányok érettek el.

Nem akarjuk a kiegyezést többi részleteiben jelesen a gazdasági irányban is ismertetni, a napi lapok erről tulon-tul sokat számoltak be úgy is egyrészük dicsérve, másrészük ócsárolva azt, hanem meg akarunk emlékezni arról, hogy sokan tisztán feltűnési viszketegből és nagyzolásból megvető kézmozdulattal tárgyalják le az állam legkiválóbb kapacitásai hosszú és fáradságos munkájának eredményét.

Régi baj nálunk, hogy a politikában állandóan frázisokkal dobálódznak. A szerint, amilyen a hangulat, a legjobb alkotást lebecsülik, a legrosszabbért lelkesednek. S ha megkérdjük az illetőket, miért támad kedélyállapotuknak ezen vagy más változata, bizony a legtöbb esetben, nem fogják tudni okát adni.

Bizony nem igen tudjuk elképzelni, mi jogosítja fel az ilyen műkedvelő politikusokat arra, hogy korlátolt egyéniségük szempontjából vegyék bírálat alá az olyan nagy fontosságú kérdéseket, melyeket a kiegyezés foglal magában, amelynek előnyeit vagy hátrányait igazában csak az képes felfogni, ki a nemzetgazdaságtan nagy problémáival és aki a politikai tényezőknek e kérdésben való döntő befolyásával és érdekeivel teljesen tisztában van. Milyen jogcímen hiszi magát hivatottnak az ilyen tucatszámra tenyésző amatőr, hogy olyan emberek munkájáról mondjon véleményt, akiknek tudása magaslatát még távcsővel sem képes megpillantani, s aki sejtelemmel sem bir arról, mily óriási erővel tudnak érvényesülni — megengedjük jogtalanul, de tényleg mégis különböző érdekű befolyások? Korántsem akarjuk a józan kritika jogosságát kétségbe vonni, nem azt mondjuk, hogy a nemzet vezető politikusai működését bírálnia nem szabad. Csak a bírálatnak most divó módját kell kárhoztatnunk, mely korszakalkotó ügyekkel felületesen, kutyafuttában bánik el.

Bírálni mindenesetre könnyebb, mint alkotni, de azért a bírálat nemcsak szükséges, de nélkülözhetetlen az alkotmányos életben. Csakhogy ezen bírálat legyen komoly, alapos és tárgyilagos. S ha ezen előfeltételek tudása mellett kritizálunk, úgy be

kell látni, hogy a kormány kiegyezési javaslatainak a politikai kényszer miatt törvényekké kell válni. Kétségtelen, nem azért, mivel azok a maguk teljességében jók, ezen nemzetnek teljesen megfelelők, hanem azért, mert azoknak törvénnyé nem válásuk sokkal rosszabb helyzetet, rosszabb állapotokat fog teremteni, mint aminő a törvényerőre emelkedés esetén létesülni fog.

Ezen kérdésben különben idézzük egy kiváló és nagy tekintélyű politikusnak a nézetét.

»A kiegyezés természetében rejlik, hogy nem korrigálhatunk rajta, mint a kormány más törvényjavaslatain. Mert hiába hozna a magyar törvényhozás egyoldalú határozatot bármely részletkérdésben, e határozat nem kötelezné az osztrák kormányt s a bécsi Reichsratot arra, hogy a kiegyezés módosításához hozzájáruljon. A törvényhozás nem adhat oly utasítást a saját kormányának, a melyet fizikai képtelenség végrehajtani.

A kiegyezést vagy egészében elfogadja a parlament vagy egészében elveti.

Már most azt kell mérlegelni, hogy mi előnyösebb, vagy jobban mondva, mi kevésbbé káros az országra ? Az-e, ha elfogadják a kiegyezést s normális, rendes, nyugodt pénzügyi viszonyok következnek be, vagy pedig az, ha visszautasítják s a pénzügyi válság permanenssé válik ?

Azt hisszük, könnyű a választás és komoly politikus nem vállalhatja azt a felelősséget, hogy a kiegyezés megbuktatásával a kormányt is megbuktassa s az országnak zavarokat okozzon.

Bizonyára lesz képviselő, aki ellene szavaz a kiegyezésnek, de ez csak önző célból a saját népszerűségét óvja. Nem vagyok szerelmes a jelenlegi kormányba, sok okom volna a kiábrándulásra is, de most mindenkire áll a politikai kényszer, hogy tartani kell ezt a kormányt, mert bukása különösen a kiegyezés kérdésében kiszámíthatatlan következményű bonyodalmakkal járna.«

Ha felvetjük azt a kérdést, váljon a mostani kormány által létesített kiegyezésnél sikerülne-e jobbat csinálni egy másik kormánynak, úgy erre a kérdésre minden józan ember teljes határozottsággal csak azt felelheti, hogy nem. Tehát egy reménytelenebb helyzetért, a mostani biztosat nem

szabad feláldozni. A kiegyezés kérdésében tehát a politikai kényszer minden komoly embert megnyugvásra kényszerit, mely megnyugvásából senkit sem szabad kizökkentenie a szájhős és lelkiismeretlen izgatóknak s az ezek szolgálatában álló sajtónak.

Az adó beszedése.

Aki Losoncz r. t. város polgármesterének az 1906-ik évről szóló jelentésének 324-ik lapját végignézi, el fog szörnyülködni azon, hogy hogyan lehetséges az, hogy 303,518 korona 85 fillér beszedett adóval szemben 267,502 korona 14 fillér adóhátrálék van kimutatva, vagyis a beszedendő adó 46 százaléka nem folyt be.

Ugyan közismeretes dolog, hogy adót szívesen nem fizet senki, de tény az is, hogy az adó pontos és igazságos beszedése az adózó közönség érdeke, mert a teherviselési kötelesség kijátszása nemcsak az államkincstárt, hanem a pontos adófizetőket is megkárosítja, amennyiben ezek kénytelenek az egyesek által jogtalanul visszatartott adóösszegeket pótolni.

Ezek alapján bátorkodnánk egy kérdést intézni a városi pénzügyi bizottsághoz, illetve városunk tanácsához, hogy milyen intézkedéseket tett a hátrálékos adók behajtása ügyében ? És mi ennek a nagy adóhátráléknak az oka ? Hiszen lehetetlen, hogy az adóhátrálék szaporodása tisztán az exlex és a polgárság adófizetési iszonya miatt állott volna elő. Kell itt valami más oknak lennie, amely miatt az adó nem folyt be rendesen. Ha egy kis figyelemmel kisérjük az adó beszedés módozatait, talán meg is leljük ennek az okait.

Hogy is szedik minálunk az adót? Az adó kivető bizottság az év elején összeül és sorban kiveti az adót arra, aki még nem fizetett, de köteles vele; vagy emeli vagy leszállítja az adóösszeget ott, ahol az kicsinynek vagy tulmagasnak bizonyul. Ezen hosszas és fárasztó procedura után veheti fel munkásságát az adópénztár. Az adójegyző először értesíti a feleket az adókirovásáról, majd meginti őket a fizetés elmaradása esetén, végül pedig az adóvégrehajtót küldi az adóköteles fél nyakára.

Mindez helyes, jogos, sőt szükséges. Hiszen az adó beszedés terén csakis erélyes és igazságos adóbehajtással lehet rendet tartani. De a mi városi adó beszedésünk körül, — úgy látszik — sok baj van.

Mindenek előtt hiányzik a pontosság: másodszorban az adószedő fél részéről a kívánatos tapintatosság, úgy, hogy ezen fogyatékosságok miatt lépten-nyomon az adó beszedés összeütközésbe kerül az egyéni jogokkal és a gazdasági érdekekkel.

A pontosság hiánya abban nyilvánul, hogy

seiket. Laktak itt ez idő szerint több nevezetes s következő nemes családok, u. m.; Barátnoky, Báthory, Battik, Barsy, Balogh, Belovits, Bélteky, Bossányi, Bezzegh, Csemitzky, Csorgály, Dobay, Doroghfy, Ebeczky, Fekete, Oéczy, Guttay, Gyürky, Hamvay, Jánosy, Kiss, Kubinyi, Kürtössy, Libercsey, Mocsáry, Nagy, Némethy, Olách, Pápay, Subich, Sövényházy, Tassy, Vattay, Vay, Vécsey stb.

Jött a vihar, mely előtt 1681-ben a vár ismét megerősitetni rendeltetett, és erősítésére 30G lovas, s annyi gyalog adatott, de nem használt, a zivatar mindent elsöpört.

1682-ben újra megkezdé Tökölyi Imre alatt hadi működéseit. Már Kassát s vele az egész felső magyarországot megvevén, Fülek ostromlására sietett, tnely koronája leendett győzedelmének. Itt egyesült Tökölyivel a szultán parancsára Apafy Mihály és Ibrachim budai vezér pasa, 30.000-nyi hadával. Tökölyivel jelen voltak: Petneházy, Petróczy, Szirmay Endre, Keczer.

Megérkezvén az ostromló sereg, a várat, a várban személyesen jelenlevő főparancsnoktól Koháry Istvántól azonnal fölkérte, de a válasz tagadó volt. Az ellenség tehát rögtön ostromhoz fogott. A vár védfalai átellenben azonnal roppant földsáncok hányattak, melyből megrakva azokat katonákkal és ágyúkkal az ostrom erélyesen megkezdetett. Minthogy pedig előbb a város megvétele volt szükséges, a fegyveres erő nagy része a szomszéd szent-falvi

pusztára szállíttatott, a onnan lövöldöztettek a város falai.

A városbeliek ez alatt szintén bátran küzdöttek, többször kivált éjjel kirohanást intéztek az ellenségre, ennek nem kis kárára. A vár őrsége ekkor mintegy 2000-re ment, köztük elegendő lovassággal, melynek századosai Sövényházy István, Szaday András, Fekete András, Bérczely János, Czecze István, Becskereky Mihály, Darabos János stb. valának.

A város falai tetemesen megrongáltatván, a vár folytonos ostromlása által, a benn levők már a mindenfelőli nyugtalanitás meggátlására elégtelennek látszottak. Ezért a nemesség is a várbeliekhez csatlakozott, sőt a benlevő polgári katonaság is előállott a vár védelmére, kik közül jelesebben viselték magukat Mácsy Lukács, Csont István, Kakuk Gergely, Dobos, stb. A város ezután a lakosság által, mely a várba vonult, fölgyujtatott és 2 hétig égvén, puszta falaknál az ostromlók számára egyéb nem maradt.

A város elesvén, az ellenség most az alsó várhoz jobban hozzá fogott, s ez ellen forditá egész erejét. Fölkérték ekkor is a várat, de a várbeliek, — noha már a reméllett segélyről is kétkedtek, — szilárdan maradtak és föladni nem akarták. Boszantólag hatott e makacsság az ostromlókra, miért sáncaikat még inkább emeltetni, és az ágyúk ostromát szaporítani siettek.

Szeldi pasa észak felől több kisebb ágyúval ezer golyót is küldött már a várba, azonfelül röppentyűket is bocsáttatott befelé rémségére a várőrségnek. Ibrahim vezér keletről egy emeltebb dombról; Apafi Mihály, kivel tábornokul Teleki Mihály is jelen volt, délfelől egy térségről ostromoltatá, mire a várbeliek lövést lövésre viszonoztak.

Már két hét óta folyt szüntelen az ágyú dörgés, roppant kárával a benlevőknek. A remélt segély nem érkezett. A katonaság a nehéz ostromok alatt hullott. A várban levő nők szokatlanabbak a fenyegető veszélyhez, szerencsétlenségüket sejtve, sirás és jajgatással tölték be a várat. Kinek férje, kinek gyermeke halálán megesett a a szive, rémülettel rívás és panaszokban tört ki, ez a bátorságra lankasztólag hatott. Sokan a föladás által a nyomornak, szerencsétlenségnek véget vetni gondoltak. Ily megrendült állapotokban küldöttséggel járultak a vár kormányzójához, Koháry Istvánhoz, hogy a várat adnáföl, és vetne véget a további veszélyeknek, miután esztelenség továbbá is harczolni siker nélkül. Készek lennének ők — úgymond — utolsó vércseppig a várat védeni, ha ezzel a királynak, és a hazára haszon háramlanék, de az bizonyos veszélybe rohanás által dicsőségre nem számíthatnak. Elpártolni, árulókká lenni pedig nem akarnak, azért tehát, most mig idő van alku által magukon segíthetni, kérik a kormányzót, hogy az alkalmat elmullani ne engedje, sem pedig eredménytelen makacssággal az ostromlókat ne bosszantsa.

(Folyt, köv.)