Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-01-31 / 5. szám
LOSONCZI ÚJSÁG | Előfizetési ára: || POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. j Negyedévre 2 kor. , . Egy petitsor tere 10 fill. eSÍ'L.: s [ a LosoNczi függetlenségi és 48-as párt I; N“„w“; | Egyes szám ára 20 fii. | HIVATALOS KÖZLÖNYE. jj jutányosabb. || ÍI. évfolyam. 5. szám. Megjelenik minden csütörtökön. Losoncz, 1907. január 31. Értesítés. Dr. Molnár Albert orsz. képviselőnk f. évi február 3-án délután 3 órakor a Vigadó nagytermében beszámoló beszédet tart, melyre a t. választó-közönséget tisztelettel meghívjuk. Képviselőnk február 2-án az esti gyorsvonattal érkezik. A losonczi választókerület függetlenségi és 48-as pártjának végrehajtó bizottsága. Erkölcsök. Egy idő óta sajátságos tünetet észlelünk a magyar közélet terén. Szinte szokássá kezd lenni az, hogy az exponált állású tisztviselőket kikezdik, nem mint köztisztviselőt, de mint magánembert. Es ez a hajsza csak oda irányúi, hogy pellengérre állítsa az államférfiút és állásából kiüldözze. Csúnya erkölcs ez! * Manapság nem elégszünk meg azzal, hogy mit teremt, tesz, cselekszik az a köztisztviselő, de behatolunk még családi szentélyébe is, felássuk bemohosodott múltját, csakhogy valami foltra lelhessünk, amelyet aztán a huszadik századbeli erkölcs elefánttá fúj fel, hogy legyen szenzáció, rőkönyödés, lárma és disznóság. Igaz ugyan, hogy az ideálisan gondolkozó ember felfogása az, hogy csupán csak egy becsület van, mely minden körülmények között egy és ugyanaz. De ez manapság csak fikció! A gyakorlati élet elég példát nyújt arra, hogy ugyanazon férfiúnak külön becsülete van a politikában, a társadalomban és a magánéletben. A Széchenyi és a Kossuth korszak idején azok, akik a zöld asztalnál ellenfelek voltak, a legőszintébb barátsággal szorították meg egymás kezét a társaságban s viszont, akiket személyes ellenszenv távol tartott egymástól a társaságban, ugyanazon elvek szolgálatában támogatták egymást a zöld asztalnál. Ez a helyes erkölcs! Mert az egyéni jellem tisztaságát beárnyékoló foltokat mindig találhatunk, nemcsak a jelenben, de a múltban is. De e foltok az elvi alapon álló küzdelem szemhatárában a múltban alig voltak láthatók, pedig a történelem feljegyezte, hogy Mátyás király önző, Zrínyi Miklós kapzsi, Arany János állítólag haszonleső volt. De az akkori közvélemény, sem az utókor kritikája nem gondolt arra, hogy ezeket az igazi nagy szellemeket leszállítsa arról a magaslatról, amelyre a nemzeti kegyelet emelte. Manapság máskép állunk! Az ellentétes elvek képviselői nem elégszenek meg azzal, hogy érveket vagdossanak egymás fejéhez ott, ahol a küzdelem színhelye van; nem! A közgyűlési, a tárgyalási teremből elviszik a harcot a társaságba, a vendéglőkbe, a piacra, hogy így útón-útfélen egymást lepiszkolják, kölcsönösen tönkre tegyék. Igen sokszor ez a morál betolakszik a családi élet szentélyébe, hogy az ott lelt foltot a világ elé hurcolják és a világ előtt tisztán álló magánbecsületet bemocskolják. Hát morál ez? Bizony nem morál akkor, amikor lépten-nyomon hirdetni szeretjük azt, hogy «demokraták» vagyunk. Nagy embereink nem küzdhetik-e fel magukat a legalacsonyabb sorsból ? Hát Erdély vaskezű kancellárja, Martinuzzi, nem volt-e valaha kányhafűtő? És lám hogy több példát ne mutassunk fel — mégis nagy ember volt. A mai huszadik századbeli morál képezi sok nagy emberünk tragikumát a nemzeti közvélemény itélőszéke előtt, mert kétféle becsület szolgálatában állanak: más elvnek hódolnak nyilvános közszereplésükben és másnak a magánéletben. Ugyan megkövetelhető az, hogy oly egyének, kik a közönség szemében nagy eszméknek letéteményesei, az általuk képviselt eszmék tisztaságával tündököljenek a magánéletben is. A bűnösök bűnhődjenek. Álljanak félre azok, akik szennyesek. De azt nem lehet tűrni és helyeselni, hogy a közéletben kiváló állású egyének ellen az elvi ellentétekből származó küzdelem sajtó érvei a magánéletből fiirkésztessenek ki, még az esetben sem, ha az ilyen támadásnak van valami alapja. De annál elítélendőbb, ha a támadás alapja csak csupa gyanúsítás. Hiszen ilyen módon a proskribciót, a Haynauk, a Caraffák korszakát állítjuk vissza s bizony-bizony — hiszen emberek vagyunk mindnyájan alig akadna köztünk száz közt egy, akin ilyen foltot nem fedezhetnénk fel. Hát a gyehenna tüzére itéljük-e el az emberiség 99 százalékját ily módon ? Szomorú dolog lenne! Pedig ez az erkölcs immár napirenden van a politikában, a közigazgatásban, a tan ügy terén, az ország fővárosában, sőt már nálunk is. Valóságos járvány! Korunk nagyon anyagias. Mindenki a maga önző célját érvényesíti, igyekszik kielégíteni. Mintha a politikai nemzetté lett magyarság nem tudna kellő irányt e tekintetben. Nem tudunk határt, kellő mértéket tartani semmiben, legkevésbbé ott, ahol distinguálni, az elvet és eszmét határolni és tisztázni kellene, hogy meg tudjuk különböztetni a fát az erdőtől. «Mindenki gyanús, aki él!» Ez a jelszó ma. Ilyen alapon nem csodálkozunk, ha még a külföld is «vad magyar»-nak tart bennünket, akik beszélni, lármázni, gyanúsítani, rágalmazni tudunk, de komolyan tenni, a közért tisztességesen élni nem. Az ilyen huszadik századbeli erkölcsnek, erkölcs-epidémiának véget kell vetni az egész vonalon és védelmi szempontból a járvánnyal szemben védekezni kell. A védelmet pedig a magasabb műveltségen alapuló humanizmus nyújthatja csupán. Ez a humanizmus, ez az emberszeretet a legteljesebb jóakarattal szivén viseli a közügyet, tiszteletben tartja a magánbecsületet addig a pontig, amelynél a közélettel érintkezik. Szóval a köz emberét bíráljuk meg azon ténykedéseiért, amelyeket a köz érdekében fejt ki. A magánembert pedig magánügyeivel ne keverjük a közügyek közé. De ha a köz embere, akinek hatalmat a közbizalom adott, ezt a hatalmát magáncéljaira használná fel, akkor kiáltsunk rögtön vétót, megálljt s akkor van helye annak, hogy az ilyen embert a közre nézve ártalmatlanná tegyük. De a közdolgokat ne Ítéljük meg soha magánszempontból. Ez a helyes erkölcs és az igazi egyéni integritás tisztelete, Képviselőnk és a tanítok.* Tekintetes Szerkesztő Úr! Tisztelt Barátom ! A levelében kifejezett szives figyelmét tisztelettel megköszönöm. — Olvastam én is azt a czeglédi vonatkozású cikket, mely ezelőtt körülbelül két hónappal a « Budapesti Napló», ezen haladópárti fővárosi napilapban látott napvilágot. A forrást ismerem: Czegiédről ered. A tények elferdítésével az ellenem irányuló rosszakarat kirítt az egész közleményből. A tendenciát észre lehetett venni, kilátszott a lóláb. Az volt a cél, hogy egy pusztán helyi természetű kérdésből a választókerületemben tanítók ellenszenvét ellenem felkelthesse. Úgy állított oda, mint a tanítók ellenségét. Ezt a cikket igen cifra kerülő utakon egy czeglédi református tanító sugalmazta, illetve az is írta. Czegléden van három helyi lap. Mivel igaza nem volt, ott nem tudta elégedetlenségéi érvényesíteni. Cikkét beküldte a tanítói lapba. Az meg felküldte a «Budapesti Napló»-nak, ahol meg is jelent. Ezt a cikket később (a szerzőséget persze letagadva) a nógrádmegyei tanítóság előtt úgy tüntette fel, mint azon napilap eredeti gondolatát. Megmagyarázom a fellépés lelki mozgató rúgóit is. A czeglédi ref. egyháznak van 20 tanítója. Ez a bizonyos úr fiatalsága dacára erővel igazgató akart lenni. Ki is csikarta egy szótöbbséggel az iskolaszék ajánlatát. Arra meg — kettő kivételével - a kollegái zúdultak fel. Egy memorandumot adtak be, melyben a tanítás abbanhagyásával fenyegettek. Így került az ügy a presbitérium elé. Ott én a tanítók óhaját pártfogásomba vettem, aminek az eredménye az lett, hogy az egyháztanács annak a bizonyos úrnak az igazgatóságát teljesen elejtette. Hogy mi indította a presbitériumot ezen elhatározásra, azt nem mondom el. Megérdemelné az az úr, de becsülöm szülőföldemet, piszkát ide Losonczra nem viszem ki Hosszas közéleti szereplésem megvédett mindig ilyen rágalmak ellen. Edzve vagyok. Az a hang nem hallatszik a menyországba. Egyénileg nem törődtem vele. Ez az oka annak, hogy * Ezen levél kellő világításba helyezi a Budapesti Napló famózus cikkét, megmutatja ennek tendenciózus voltát. Bár tudjuk, hogy annak a gyalázó cikknek hívője nem akadt a tisztességesen gondolkozó és becsületes emberek között, mégis — hogy valami félreértés ne legyen — t. olvasóink elé terjesztjük szeretett képviselőnk levelét. Szerk.
