Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)

1907-01-31 / 5. szám

azt a cikkecskét hallatlanná tettem. Magamtól most se reagálnék. Mivel Szerkesztő úr, tisztelt barátom jónak látja, elmondom az egész panaszos ügy történetét. A tényállás a következő:

A múlt év végén a 20 tanító közül 6—7 a fizetésük 25°/o-ának megfelelő drágasági pótlékért folyamodott. A presbitérium ezt a kérvényt tárgyalta. Az alább elősorolt indokoknál fogva én a kérvény elutasítását javasoltam. Jelen volt körülbelül 35 presbiter; ezekből velem szavazott

28—30 tag, ellenem 5—6. Az ellenindítvány szerint is a folyamodók csak akkor kaptak volna segélyt, ha az egyház múlt évi háztartása deficittel nem záródik, vagyis a maradt fölöslegből. A számadás berekesztésénél tényleg nem fölösleg, hanem hiány volt. Ezt tudta az 5—6 presbiter, de nem volt bátorságuk «nem»-et mondani.

Megmondom azt is, hogy azt az elég magas 25% drágasági pótlékot miért nem szavaztam meg.

1. A czeglédi tanítók beismerik maguk, hogy a körülmények összejátszása folytán talán Budapestet kivéve, a tanítókat sehol se fizetik olyan jól, mint Czegléden. Egyik-másik 10—15, de legkésőbb 20 —22 évi szolgálat után 2400—3000 K fizetéshez jut. Czegléden a városházi hivátalnokok közül, a polgármestert kivéve, egynek sincs annyi fizetése, mint a tanítóknak. Ez igaz! Számadatokkal is bebizonyítom.

Fizetést kap:

a) az egyháztól készpénzben 800 K

b) lakbért (ez nem sok ugyan, de csekélységét enyhíti a

többi javadalom) ............. 240 »

c) a tanító föld haszonbére ... 1600

d) állami korpótlék ............ 200

e) temetések után legkevesebb 200

Összesen: 3040 K

Ez a legnagyobb fizetés, nem tagadom. De még ehhez jön mellékjövedelemként 400—500 K ipariskolai tanpénz. Kuriózumként akárki megnézheti: viriliseink között 10—12 tanító van.

2. A czeglédi ref. egyháznál egy speciális helyzet van. Az egyház már 20 évvel ezelőtt megcsinálta a maga egyházi korpótlékát. Minden tanító kapja az állami korpótlékot s azonfelül az egyháztól évenként 40 korona fizetésemelést. Ez biztosítja a tanítói kar fiatalabb generációjának tisztességes megélhetését..

3. A mi egyházunk közadóból tartja fenn magát. A közteherviselés megadja a jogot ahhoz, hogy a drágasági pótlék megadásánál az illető egyéni viszonyait is mérlegeljük. Például van nálunk egy elég nagy vagyonnal biró megyei virilis tanító. Én úgy fogom fel: azt drágasági pótlék nem illeti meg erkölcsileg. A Széli-kormány alatt a folyamodók nagy része a kultuszminiszter jóakaratából a közalapítványi birtokokból (tehát közvagyonból) potom áron kaptak egyenként 7 hold szőlőnek való erdőföldet. Azt most egyenként 6 — 8—10 ezer korona tiszta nyereséggel adogatják el. Aki nem adta el, annak a közből ennyi tiszta vagyona maradt. Hibáztam, nem hibáztam, én ezt is tekintetbe vettem.

4. Legfiatalabb tanítónknak is rögtön hivatalba lépésekor 1060 koronára felmegy a fizetése. Annak a 21—22 éves tanítónak ez elég tisztességes fizetés. Egy év múlva már nő. Az evangélikus egyháznál most választottak egy 22 -23 éves tanítót. Méltóztatik-e gondolni: mennyi fizetése van? Készpénz 1800 korona és természetbeni lakás.

Én teljesen méltányolom a néptanítók mozgalmát. Tisztelem nemes hivatásukat. Azonban én a mozgalomnál azokra a szegény falusi tanítókra gondolok.. Mind, de első sorban azokat kell segíteni. Én pusztán szólamok után nem indulok. Van bátorságom ahhoz, hogy az eseteket egyediségük alapján mérlegeljem. Volt bátorságom ahhoz is, hogy az adott viszonyok között «nem»-et mondjak. Ha megérdemlem, vessék rám a követ. Lelkiismeretem nyugodt, nem félek az Ítélettől.

Ezekkel a czeglédi dolgokkal való előhozakodást úgy restelem. Mi köze van ahhoz az én losonczi képviselőségemnek? Gyalázatos, férfiatlan dolgot cselekedett az, aki idegen, egészen helyi dolgot ide hurcol el Nógrádmegyébe.

Ez a tényállás. Hogy nyilatkozom, azt a Szerkesztő úr, tisztelt barátom jóakaratéi figyelmeztetésére tettem meg.

Budapesten, 1907 január 24-én.

Tisztelő barátja:

Dr. Molnár Albert, orsz. képviselő.

A nők és az egyesületek.*)

Irta : Scherer Lajos.

(Folytatás és vége).

Mielőtt azonban a szorosan vett női egyesületi célokról szólanék, lássuk előbb a női egyesület alapításának harmadik kellékét. Azt mondottuk, hogy a cél elérésére erkölcsi és anyagi eszközök' kellenek.

Ami az utóbbi, t. i. az anyagi eszközöket illeti, ilyen kevés áll a magyar női nem rendelkezésére. Hál’ Istennek, még nem oly modernek nálunk az életviszonyok, hogy a nők átlaga nem mehet férjhez s hogy így a maga létfentartásáról kelljen gondoskodnia. Elenyésző csekély nálunk azoknak a nőknek a száma, akik önállók, vagyis maguk gondoskodnak életük szükségleteiről. A legtöbb a család kötelékébe tartozik s mint ilyen, nem rendelkezik oly vagyonnal, amelynek nagy részét fel tudná áldozni szorosan vett női célok megvalósítására. Itt csak oly fillérekről lehet szó, amelyet a női, a háziasszonyi takarékosság tesz félre, hogy ebből másoknak is juttathasson. Már ez a tény is azt igazolja, hogy a nő oly egyesületnek nem lehet tagja, amely nagy anyagi áldozatot követel. Vagyis a magyar nők csak oly egyesületet alkothatnak, amelyben kicsiny a tagdíj. Itt kapjuk annak az igazolását is, hogy egy nő sokféle egyesületnek sem lehet a tagja, mert a többféle tagdíj kicsiny pénzkészletét hamar kimerítené.

Ezzel eljutottunk oda, hogy a harmadik kellék első feltételét megvizsgálhassuk, t. i. a női egyesület célja elérésére erkölcsi eszköz is kell. Amily kicsiny a magyar nő erre szolgáló anyagi ereje, oly hatalmas, nagy az erkölcsi tőkéje. Erkölcsösebb nő, mint a magyar, kevés nép. között található. Lehet, hogy ez faji jelleg és az éghajlati viszonyok következménye, de lehetséges az is, hogy a környezet, amelyben a magyar nő felnövekszik, t. i. a családi élet, eredményezi ezt. Ezért van, hogy a magyar női egyesületek mind a jótékonyság, a szeretet jegyében születnek. A szeretet az a mennyei angyal, amely a földön kér lakhelyet, s amely a világ sivárságát melegséggel és boldogsággal akarja betölteni. Ezért nagyon helyesen cselekszenek a nők, amikor egyleteiket a szeretet gyakorlása vezeti s mintegy a Jézus tanát követve úgy járnak el, hogy «ne tudja a bal, hogy mit cselekszik a jobb kéz.»

A nők erkölcsi eszközeit nemcsak a jó szív és a buzgó vallásosság nyújtja, de adja ezeket az eszközöket az a tisztelet is, amellyel általában a férfiak a nőket körülövezik, legfőképen azonban onnan fakadnak, hogy a nő mint nő mindig kötelessége teljes tudatában van. És ez a női kötelességérzet sugallja vagy kellene, hogy sugallja azt a célt is, amelyet a nők egyesületeikben maguk elé tűzzenek és megvalósítani igyekezzenek.

Lássuk, mennyiben érvényesülnek a női egyesületekben a speciális női célok!

A nő, mint hajadon, többnyire a hasznosság célzatával tömörül egyesületekbe. A leányegyesületek túlnyomólag leánykiházasítási alap gyűjtésével foglalkoznak. Természetesen a cél elérhetésére felolvasásokat, hangversenyeket és bálokat rendeznek, amelyek által közvetve a művészetekkel is megismerkednek, sőt a nyilvánosság előtt való biztos fellépésük által nem egyszer főkötő alá is juthatnak. Ezenkívül vannak leányegyesületek, amelyek a divat egyszerűsítése mellett szállnak sikra s lehetőleg a vallásos dolgok gyakorlásában látják céljaik betöltését, mint olyan eszményi valóságban, amelyben a nő nem a ruházatával és vagyonával szerzi meg a közbecsülést, de a tiszta erkölcs, a szerénység, az alázat, a szorgalom, a háziasság és felvilágosodottság nemes erényeivel. Az ilyen törekvések határozottan a hajadon egyik legszentebb életfeladatának betöltését segítik elő s azért mindig tisztelettel emelek kalapot minden ilyen irányú leányegyesület előtt. De vannak oly leányegyesületek is, főleg Amerikában, amelyek a hajadoni állapot végleges megtartását tűzik ki célul, aminek következménye a nőemancipáció sok ferde kinövése. Mindez helytelen, már azért is, mintha bizony a mondavilágbeli amazonok világát vissza lehetne varázsolni!

A hajadonok által alkotott egyesületeken kívül ott vannak a feleségek és anyák által alkotott női egyesületek. Ezek nem szolgáinak direkt női célokat, de szolgálják az egyházat, az iskolát, a szegénységet, a betegápolás előmozdítását és a

*) Felolvastatott a losonczi ág. h. ev. egyh. nőegyesület 1907. jan. 13-án tartott jótékonycélű hangversenyén.

Szerk.

nemzeti érzés erősbítésével az ipart és kereskedelmet, szóval túlnyomólag oly intézményeket, amelyek fentartását adó kivetésével is létesíteni és fentartani lehetne. De ha már megvannak és a közfelfogás szükségeseknek ismerte el, mi sem ítélhetjük el őket, noha más lehetne az ilyen női egyesületeknek a céljok; mert ha, úgy mint a leányegyesületek, tisztán a tagok céljait szolgálnák, első sorban arra törekednének ezek az egyesületek, hogy a feleség és az anya helyzetén segítsenek. Hogyan? Hiszen a feleségről a férj gondoskodik többnyire; az anyát meg a hálás gyermekei ölelik körül szeretettel, ugyebár? És, kérem alázattal, mégis kellene, hogy ilyen egyesületekben a feleség és az anya kötelességeiről volna többször szó, sőt mi több, kellene, hogy az ilyen egyesületek könnyítsenek a feleség és az anya helyzetén anyagilag is, erkölcsileg is. Kellene, hogy ezek az egyesületek a feleség és anya fogalmát tisztázzák, a kötelességeket megvitatnák a jogokkal együtt, hogy ez által pótoltatnék nálunk mintegy a férfiak számára meglévő életiskola s az egyetem, amely utóbbi — bár nyitva áll már nálunk a nők előtt, — nem nekik való, mert a nő élethivatása más, t. i. nem a kenyérkereset, de az élet megkönnyítése és szebbítése.

A most fennálló női egyesületek tehát nem szolgálnak önző célokat, de altruisztikus célokat. S mivel önzetlen, másokért való célzat tömöríti a tagokat, a vezetést első sorban olyan nőkre kell és szabad csak bízni, akik mint feleség és anya már teljesítették kötelességeiket; vagyis úgy értem ezt, hogy a jelenlegi nőegyesületek hasznossági céljainak teljesítésénél a vezetés jómódú, felnőtt gyermekekkel biró nőkre, gyermektelen özvegyekre ruházandó, akiknek nem veszteség. az az idő, amelyet a gyülésezésre és mások szükségleteinek előállítására kell fordítani. Pedig sok helyt mások a viszonyok! Az ilyen kinövésekre rámutatok Mühlbeck Károly festőművész egy karikatúrájával. A képen dajkál egy kopott ruhájú férj egy síró kisdedet; mellette ül, hever, ugrál, sír meg négy gyermek. A családanya teljes utcai toilletteben menni készül. Ez a kép! Magyarázatul ez van aláírva: Hová megy mama?» — «Szegény gyermekeket ruházni!» — Ugye, a gúnyrajz sokat mond ?! Pedig van benne egy jó csomó igazság is !

E tekintetben Angolország mutatja a helyes példát! Ott a ladies (lédik) vezetik a jótékonyságot, de nem úgy, mint nálunk. Nálunk a jótékonyság gyakorlását a nőegyesületek többnyire a következőkép teljesítik. E jellemzést a Szabóné- Nogall Janka szerkesztette Divat Szalonból idézem : Hölgyeink egyesületet szerveznek, elnököt, választmányt tesznek maguk fölé, fizetik szorgalmasan a tagsági díjakat, gyűlésekre járnak, mulatságokat, bazárokat rendeznek s a szépen összegyűjtött alaptőkéből időnként megszavazzák az anyagi segítséget. És hűségesen kiosztván a könyörület filléreit, megnyugosznak.» (D. Sz. 1906. X. 15.) — Hát az ilyen ténykedés magában helytelen, mert nfem vezet célhoz. Erre a legcsattanósabb bizonyítékot kapjuk, ha pl. a ruhasegélyekben részesült szegénységet nézzük, akiknél az adott ruha sokszor nem elégíti ki a várakozást s még egyszér a szabóval megigazíttatják, stb. — Az angolok ezen a visszaélésen úgy módosítottak, hogy «egészségügyi társulatot» (Ladies Sanitary Association) alkotlak; nem várják be a segítséget kérő kérvényt, mert az igazi nyomorék rendesen szerény, bátortalan is, — vagy mint a magyar közmondás mondja: «Szerény koldusnak üres a tarisznyája», hanem az angol hölgyek maguk keresik fel a segélyre szorúltat. Az orvosokkal állnak összeköttetésben s így igazi munkát végeznek, mert jelszavuk ez: «Boldogítsuk a szenvedő embertársat, tegyük egészségessé, adjunk neki módot, eszközt, oktatást erre, mert mindenekelőtt az egészség az, amely boldogít». Ezek a hölgyek osztogatnak pénzt is, de felvilágosítják, oktatják is a szegényt és szenvedőt, úgy, hogy a nyomort pénzzel enyhítik és a jólétet elősegítik; de a tudásukkal a boldogulás és az egészség útját is megmutatják.

Íme egy példa, amely megmutatja a nőegyesületek igazi célját és amely megmondja azt is, hogy mily irányban kell fejleszteni nagy anyagi és óriási erkölcsi tőkével rendelkező nőegyesületeinket.

Nőegyesületeink célja nem lehet már tisztár a vagyon gyűjtése, bálok és más költséges mulatságok rendezése, amely a jótékony célnál rendszerint keveset juttat, de kell, hogy céljuk odamódosuljon, hogy az angol nőegyletek mintájára életet teremtsen azáltal, hogy elősegíti m egészséget és a felvilágosítást. Ez utóbbi tekintetben vannak nálunk is már példák a cseléd-