Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-07-18 / 29. szám
A másik ok, mely útját állja annak, hogy a kormány programmja nemzeti részét is kitöltse, nem mai keletű, hanem több évszázados ok, mely megvan azóta, hogy Magyarország a Habsburgok uralma alatt áll. Ez az ok a bécsi udvar ellenállásában keresendő. Innen zúdúlt hazánkra a mohácsi vész óta minden csapás, innen áradt minden veszedelem azokban a zivataros századokban, melyek alatt pusztult az ország, fogyott a magyar, tördelték, vagdosták alkotmányunk fáját, s faragták a jármot nyakadra, szegény nemzetem! A XVI. században törvényeink ellenére idegen, osztrák-német katonasággal árasztják el az országot, melyet a mai napig sem vezettek ki hazánkból; a XVII. században az aranybulla utolsó szakaszának eltörlésével a ius resistentiae-t, a fegyveres nemzeti ellenállás jogát csavarták ki a nemzet kezéből; a XVIII. században a trónöröklés véglegesítésével szabad király választási jogát veszti el a nemzet; a XIX. században már az egész magyar alkotmányt felgyújtják, mikor 49-ben országunkat az osztrák örökös tartományok közé kebelezik be, de mikor 67-ben kikebeleznek,akkor meg a kiegyezésben szabályozott reális unióval elveszik tőlünk a pragmatica sanctióban törvényesített tiszta personális uniót. íme, a bécsi udvar szeretete Magyarország iránt! íme, őkedvessége irántunk való szeretetének emlékei, történetünk egyes századaiban ! Mindez alkotmánycsonkításokban ki ne ismerne a bécsi udvar keze munkájára ? Ez a bécsi udvar állja útját most is az alkotmányunkat biztositó reformoknak; ez az oka annak, hogy a király még nem tudott beleegyezni abba, hogy ezek a javaslatok sorra kerüljenek a parlamentben. Hogy is egyeznék bele könnyen és szívesen a bécsi udvar abba, hogy a magyar alkotmány erősödjék, izmosodjék, hatalmasodjék, hiszen még mindig nem mondott le az ő hiú álomképéről: az egységes összbirodalom eszméjéről. E két gátló okot kell a kormánynak és parlamentnek, valamint koalíciós többségnek együttműködéssel elhárítani. A belső ellenségeket: haladókat, szociálistákat, nemzetiségeket és horvátokat okos, ha szükséges szigorú intézkedésekkel kell a magyarság, a magyar nemzet, az egységes magyar állam jogainak elismerésére kioktatni. A bécsi udvar ellenállásának, ha a kormány, parlament és mögöttük a nemzet elég erős, meg kell szűnnie, mert a reformok támogatását és elfogadását a király a trónbeszédjébén királyi szavával Ígérte és erősítette meg. E két nemzeti reformot, az alkotmánybiztosítékoknak és az általános választói jognak törvénybe iktatását végre kell hajtani. Csak így tesz eleget az átmeneti kormány ígéretének, mit királynak és nemzetnek tett; csak így tölti be a jelenlegi országgyűlés hivatását, melyre a nemzettől elküldetett; csak így felel meg az a sokat és sokfelől átkozott koalíció a várakozásnak, mellyel feléje a nemzet a nagy küzdelem elején nézett. E két nagy reform megvalósítása után haladhat csak egyenesen hazánk a nagy Kossuth ideálja: a független Magyarország megvalósítása felé. Dr. Jeszenszky István. A jó-szivű gazdag. Mese a gyermek-játszótérről. A f. hó 8-án tartott városi közgyűlés a gyermek-játszótérre vonatkozó előterjesztéseket elfogadván, megbízta a polgármester urat, hogy a szükséges intézkedéseket foganatosítsa. Remélhetőleg addig, mire e sorok napvilágot látnak, meg is történt az intézkedés és ezzel a körülbelül négy hónappal ezelőtt megindult akció befejeződvén, most már azt hinné az ember, hogy a gyermek-játszótér dolga rendben van. Pedig még távolról sincs, mint alább látni fogjuk. Mit is ad a város a gyermekeknek? Először is az eddigi úgynevezett gyermekjátszótért kiterjeszti mindaddig, ahol természetes határba ütközik: egyik részen a talaj emelkedése, a másik részen a patak a határ. 2-szor: a Kasztarétből egy 200 méter hosszú és 100 mtr széles területet enged át a főgimnáziumnak játszótérül azzal a feltétellel, hogy a telek körülkerítése és berendezése államköltségen eszközlendő. Itt tehát voltakép két különböző dolog lett elintézve. Az egyik a gimnáziumnak, hogy úgy mondjam, pedagógiai céljaira szolgáló tér. Az ennek kijelölt hely távol van ugyan a gimnáziumtól, de még a várostól is; de mivel a városnak csakugyan nem áll jobb hely rendelkezésére, bele kell nyugodni ebbe a bár nem ideális, de az adott viszonyok között legjobb megoldásba. Máskép áll a dolog a másik ügy: az általános gyermek-játszótér tekintetében. Itt egyenest megszomoritóan s megszégyenítően szegényesnek kell mondani az eredményt. Nem mintha a mérvadó tényezők jóakaratán múlt volna. Különösen a polgármestertől nem lehet megtagadni az elismerést, hogy ezt az ügyet őszinte jószándékkal és buzgalommal felkarolta, máskülönben még ennyi eredmény sem lett volna. De a többi számbajövő faktorokról is azt kell mondani, hogy senkiből sem hiányzott a jóakarat, csakhogy .... de azt már egy kis mesével legyen szabad illusztrálnom. Egyszer egy gazdag emberhez, midőn terített asztalnál ült, betért egy szegény ember és panaszkodva, hogy hat gyermekével nincs mit enniök, segítséget kért. A máskor nagyon fukar gazdag, most éppen jókedvében lévén, egy hatost nyomott a szegény ember kezébe. A szegénynek kicsordult a könnye s remegve dadogta: S ezzel segítve legyen hat gyermekemen ? A gazdag azonban méltatlankodva kifakadt: «Nézze az ember! Még soha életemben nem adtam koldusnak annyit és ez még elégedetlen! micsoda szemtelenség 1» Hát kétségtelen: a város iószivű a gyermekekhez, annyit ad nekik, mint a mennyiök sohasem volt. Az az új hely talán 5-ször 6-szor is nagyobb az eddiginél, de mi az ahhoz a gazdagsághoz képest, mellyyel a város rendelkezik, és mi az ahhoz képest, a mire a gyermekeknek szükségük volna? Nem segítség, hanem alamizsna. Igazi játszóterük most sem lesz. Elterül előttük másfél kilométer hosszúságban a pompás népliget csábitó pázsit-szőnyegeivel, de őnekik az tiltott paradicsom. Ők a kültelekre, egy messze, félreeső zugba vannak száműzve, nehogy Isten ments a sacro-sanctus pázsitra tévedhessen valahogy a lábuk. Határozottan szűkkeblűség intézte el ezt a dolgot, bár nem a jóakarat hiányából, hanem a meg nem értésből fakadó. Meg nem értése annak, hogy mi a rendelkezése egy /^ligetnek és meg nem értése annak, hogy mire van szükségük a gyermekeknek. «Kár ezt a szép helyet bántani!» «Kár ilyen remek helyet rontani ! Ilyen kijelentések hangzottak el, midőn arról volt szó, hogy a népliget mely részét engedjék át a gyermekeknek. Mintha talán a hely szépsége bármit is veszítene azzal, hogy ha gyermekek élénkítik és mintha bizony ellenkezőleg a természet szépsége nem válnék csak azzal tökéletessé, hogy az ember megeleveníti. Sajnálni kell azt, aki nem érzi, hogy a liget mennyivel szebb és mennyivel vonzóbb látványt nyújtana, hogy ha üde, vig gyermekek jókedve tombolná ki magát benne. A mi társadalmunk még nem ébredt annak tudatára, hogy mivel is tartozik a gyermekeknek. Amely társadalomban még szinte közfelfogás, hogy a gyermekeket a lakás legkisebb, legsötétebb szobájába kell eldugni (ami már semmi másnak nem való, az még elég jó gyermekszobának), ellenben a legszebbet, legtágasabbat, legszellősebbet parádésnak kell tartogatni mutatóba idegenek számára: ott nem kell csodálkozni azon, hogy nincs meg az érzék aziránt, hogy egy népparknak legszebb ékessége nem a disz-cserjék, hanem a nyüzsgő ember-áradat. Azt is hallottam, hogy csak kezdetnek szánták ezt a kis területet; majd ha látják, hogy a közönség igénybe veszi s hogy szükség van Ebben a tudatban nyugodtan hagyhatjuk el Rómát, hogy Nápolyi is meglássuk. Itt mindenesetre tisztába kell jönnünk azzal, hogy ha az ember Nápolyt látja, nem feltétlenül szükséges ám mindjárt meghalni. Mert amit szépségéről beszélnek, hát csakugyan bővelkedik sok természeti szépséggel, de ezt annyira felfújják, hogy a kicsiből is nagyot csinálva, mire az ember odaér, már annyira fel van csigázva kíváncsisága, hogy feltétlenül csalódás éri. Ölyan dolog, hogy nekem az a gondolatom támadt, miszerint ezek az ügyes szakácsok, akik kitünően tudnak tálalni és a sok segédeszközzel olyan szépen fel tudják díszíteni az ételt, hogy az ember csak az ebéd után veszi észre, hogy tulajdonképen alig evett valamit. Ez az olasz, amelyik tudja kínálni a maga árúját. Bezzeg a magyar gazdasszony amikor a legremekebb ételeket adja fel az asztalra, akkor azon kezdi, hogy bocsánatot kér, mert nem a legjobban sikerült. Így vagyunk a természeti szépségeinkkel is. Nem tudunk kellő lármát csapni nekik. Nápolyban? No ott egyebet se hall az ember, hogy ilyen szép, olyan gyönyörű. Pedig olyan piszkos, hogy ragad az emberre a piszok. Amellett rongyos, de a maga rongyosságában is cifra, erre a cifra rongyosságra azután ráfogja, hogy «festői». Maga Nápoly, fekvésénél fogva igen szép látványt nyújt, dehát tengere van, Vezuvja van, ezen nincs mit csodálkozni. Sokan kiemelik a természet buja pompáját. Hát az tény, hogy valami sajátságos zöldje van ott a természetnek. De olyan ez, mint a tüdőbajos ember arcán a pirosság, nem az életnek, hanem a halálnak előhírnöke. Ott minden arra van teremtve, hogy megpillantva a napvilágot — efriervadjon. Ott nem lehet rózsát látni, csak bimbót és elvirágzott rózsát. A színek, éiénkebbek, ragyogóbbak, szinte káprázatosak, de ezért nagy árt kell fizetni, az illető virágnak — az életét. De nemcsak a virágnál látjuk ezt, a nőknél is. Ott nincs szép «asszony». Leány az van itt-ott gyönyörű szép, de szépségét nem képes megtartani, csak bimbó, korán szép, azután elhervad és lesz belőle, egy lompos járású asszony, akire rossz ránézni. Hanem érdekes dolog Pompéji. Az elpusztult város. Ha megnézi az ember, olyan közvetlen tárja fel előttünk az életet, ami 2000 évvel ott folyt, hogy az bámulatra ragad, először, mert azután megundorodik tőle az ember. Ha Pompéjit odakünn nézzük meg, akkor elég kedvező benyomást kapunk róla, de ha Pompéjit a Nemzeti Múzeumban nézzük meg, akkor megundurodunk tőle. A testiségnek olyan tobzódó diadala ordit reánk minden oldalról, hogy nem birja ki az egészséges természet. Csak még egy dolgot hozok fel arra, hogy milyen ügyes az olasz. Capri szigetén van egy barlang, amit olyan rettenetesen felfújnak, hogy okvetlen meg kell nézni. Ott a tenger a sziklákból meszet választ ki és ez a tenger kék színét meggyengiti és a fehér színárnyalatot teszi uralkodóvá, anélkül azonban, hogy a kéket teljesen elveszítené. Belekerül az egész vagy 25 koronába. Csak mikor már megnézte az ember, akkor boszankodik miatta, mert a kék barlang — ez a neve — színét minden hajó kikötésénél meg lehet látni, amikor a kormány felkavarja a vizet és a habzó fehér gyöngyök miatt elvész a tenger eredeti kék színe: hát az szakasztott olyan, mint a caprii kék barlang. Sőt mikor visszafelé jöttünk Capriból, a beszállásnál ismét láthattuk ezt a szint. A hajó fehérre volt mázolva, amint ez a fehér szin lett az alap, amely a vizszin alatt is látszott, ha figyelmesen nézte az ember, látta, hogy ez a «kék barlang» csodálatos színe. Hej, ha mi úgy tudnánk lármázni, mit lehetne csinálni a dobsinai jégbarlang kék-zöld árnyalatot összekeverő jégtábláival. Hanem hát haza már, mert szép az a külföld, meg szép az a sok műkincs, de azért csak jobb otthon. Hazafelé Rómában még egyszer megálltam, ötnapi ott tartózkodás alatt ugyanis nem volt időm a pápát megnézni. Pedig mostan fogad boldogot-boldogtalant. Én pedig még üzenetet is vittem neki, hát azt kellett átadni. Én azután magyarázom szépen a testőr-kapitánynak, hogy üzenetet hoztam a pápának a káplánjától, de hiába. Nem akceptálta sehogyse. Én hiába erősködtem, nem ért semmit. A nagy magyarázgatás közben azután reájöttem, hogy a pápai kápiánságról csak a káplán tud, de a pápa nem. Mivel azonban erről én nem tudtam, hát nagy sietséggel siettem haza. Íme nagy általánosságban az olaszországi út, a görögországi útleírásra majd később kerül a sor, most hadd jöjjenek azok a kedves fürdői levelek. A viszontlátásra !
