Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-01-24 / 4. szám
országunk népművelődésének óriási elhanyagoltságát. Hiszen — osztályonként csak 50 tanulót számítva — vagy kétszázezer gyermek nem részesülhet oktatásban az iskolahiány miatt. Azonkívül a nemzetiségi irredentákkal is számolni kell. Mindezek az adatok igazolják a miniszter sokak által kifogásolt nem tisztára 48-as politikáját, mert jó politikus az, aki a helyzet adta erővel mindent igyekszik teljesíteni, ami lehetséges. És gróf Apponyi Albert erre törekszik. De a fennt vázolt adatok és a miniszter ezirányű politákája arra is int, hogy teremtsünk kultuszcélokra oly pénzbeli forrásokat is, amelyek lehetővé teszik a miniszter politikájának teljes érvényesülését. És mi e pénzbeli forrásokat csak az által látjuk megnyithatónak, ha a törvényhozás mielőbb törvényerőre emeli az ingyenes népoktatást és az ezzel kapcsolatos progresszív iskola-adót. Ha ez az új reform nem is hozza magával a feltétlen államosítást, de magával fogja hozni azt, hogy Magyarországon államellenes érdeket szolgáló iskola nem fog fennállhatni s minden téren érvényesülni fog az annyira kívánatos magyar állami egység a kultúra erejével, a műveltség és felvilágosodottság fegyverével. És ekkor elmondhatjuk azt, hogy a nép ingyenes tanításával újból meghódítottuk Árpád apánk országát. Ennek igy kell lennie! Mi gróf Apponyi Albert közoktatási miniszter politikáját ez irányban a legnagyobb rokonszenvvel fogadjuk s kívánjuk, hogy azt tettekben is igazolhassa. A nők és az egyesületek.*) Irta: Scherer Lajos. A jelen esztendőben épen 90 éve annak, hogy Budán, Hermina királyi hercegasszony, József nádor feleségének kezdeményezésére megalakult hazánkban az első nőegyesület, amely céljául a jótékonyság tervszerű gyakorlását tűzte ki. Azóta országszerte minden városban alakult ilyen nőegyesület s mondhatjuk, hogy a nők egyleti tevékenysége oly széles arányokat öltött, hogy *) Felolvastatott a losonczi ág. h. ev. egyli. nőegyesület 1907. jan. 13-án tartott jótékonycélú hangversenyén. Szerk. egy-egy városban több nőegyesület is van, amelyek célja a jótékonyság mindennemű gyakorlása, beleértve ebbe a szegénysegélyzést, a betegápolást és gyógykezelést, a népkonyhák, a kórházak, lelencházak, szegényházak, rokkantmenedékházak, iskolák, cselédszerzők, stb. felállítását. Sőt vannak nőegyesületek, amelyek a nőneveléssel, a nőkérdéssel, a nőemancipációval, a nők kaszinói életével, stb. rendszeresen foglalkoznak olyannyira, hogy időszerűvé válik azt a kérdést tanulmányozni, hogy vájjon helyes-e a nők egyesületi munkássága s ha helyes, nincsenek-e kinövései, amelyek épen a nőt támadják meg családi szentélyében ; vagy világosabban szólva, nem ártalmas-e a sokféle egyleti tevékenység a nő szorosan vett kötelességének, a férj és gyermek iránti, a házias élethez tartozó feladatok teljesítésében ? Mielőtt ezekre a kérdésekre megfelelnék, egy kis jogi tanulmányt kell végeznünk. Ugyanis kétséget nem szenved az, hogy természetileg minden egyes embernek van joga, tehát jogképes és mint ilyen, tehet az egyes ember minden olyan dolgot, ami jól van erkölcsileg, vagyis amit erkölcsi érzésünk helyesnek talál. Mivel pedig az erkölcs emberek és népek, országok és természeti viszonyok szerint váitozhatik, — mert más viszonyok és éghajlati körülmények hatnak az emberre, — szükséges volt az emberi jogokat jogszabályokkal határolni és az emberi közösség által kötelezőnek elismert minden parancsot és tilalmat kényszereszközökkel biztosítani. Igen ám, de nagyon sok dolog van, amely az emberiség által helyesnek találtatott, de azért jogilag nem határvonalazták. E szabályokat az iliem, az erkölcsi közérzés tette kötelezővé, úgy hogy — bár szabad akarattal biró emberek vagyunk, — mégis csak azt tehetjük szabadon, amit az erkölcs ránk parancsol. Vagyis a szabad akarattal biró ember minden tevékenysége nem szabad, de épen az egyéniség erkölcsi érzése által parancsolt ténykedés. így keletkezett az, hogy sok ember elszigetelten állott épen azért, mivel oly céljai, tervei voltak, amelyek megvalósítására nem volt sem elég ideje, sem elég vagyona. Ezért vált szükségessé, hogy a jog kénytelen volt »jog iszemélyt« is felvenni, vagyis az egyéni jog hatályát mesterségesen kitágítani, hogy ezáltal az egyes joga több személyből álló testületre ruháztassék. Vagyis a jog kodifikálta azt, hogy több személyből álló testület olyannak vétetett, mintha egy személy lenne. így keletkeztek az államok, az egyházak, a községek, a különböző intézetek és egyesületek. Tehát — hogy rövidek legyünk, — az egyesület nem egyéb mint erkölcsi testület, amely a maga összműködésében olyan munkásságot fejt ki és oly jogot gyakorol, mintha egy személy lenne. Ezzel eljutottunk oda, hogy világosan áll előttünk, hogy egyesületet alkothatnak mindazok, tehát a nők is, akik oly cél elérését tűzik ki maguk elé, amelyet egy ember magában elegendő idő és vagyon hiányában meg nem valósíthat. Mindebből láthatjuk azt, hogy a nők egyesületeket alakíthatnak. A másik kérdés az, hogy a női egyesületeknek mi lehet a céljuk? Erre a leghelyesebb útbaigazítást maga a «nő« szó fogalma adhatja. A nő nemünknek gyengébb fele, ahogy a közhit tartja. Élethivatása az, hogy nemének hármas áliapotján végig menjen, t. i. legyen hajadon, feleség és anya. Tehát a női egyesületek céljai első sorban csak olyanok lehetnek, amelyek e hármas feladat teljesítését lehetővé tenni képesek. Ha akadnak módok arra, amelyek a női nem hármas hivatásnak előmozdítására szolgálhatnak, megkapjuk a feleletet arra, hogy mily célok elérésére szövetkezzenek égy testületbe a nők. Mert, — mint fenntebb láttuk, — a nőknek is jogában áll egyesületeket alkotni. De a jog nem elégséges, ha nincsenek a jog gyakorlásához szükséges eszközök. Egyesület létesítéséhez pedig mi szükséges? Ugyebár kellenek 1. egyleti tagok, 2. egy kitűzött és megvalósítandó cél és 3. a cél elérésére erkölcsi és anyagi eszközök. Ami az első kelléket illeti, t. i., hogy tagok legyenek, ez nem okoz nehézséget, hiszen a statisztika szerint a világon úgy is több a nő, mint a férfi. Ha valahol megpendítették egy női egyesület megalakításának eszméjét, tagot mindig tudtak gyüiteni. De ezt, — mellesleg megjegyzem, — nem gáncsul rovom fel, sőt ellenkezőleg, érdemül említem, mert ebben is látom a női nem előnyét a férfiak fölött. Könnyen tudnak lelkesedni, egy eszme mellett hevülm s bizony a munkától sem riadnak vissza, mert a nőben több a kitartás, mint a férfiúban. Ami a női egyesület alkotásának második kellékét illeti, itt már nehezebb a dolog, amenynyiben — épen a női gyorsabb lelkesedés miatt — a cél megválogatásában nem tudnak tiszta irányt követni. A nőknél általában elégséges egy tetszetős eszmét felvetni, hogy közkatonákat toborozhassunk a cél megvalósítására. Innen van a női egyesületek sokfélesége és sokasága. Magyarországon csak az Országos Nőképző Egyesület tudott egy irányban gyakorlati eredményeket elérni, értem a Veres Painé Beniczky Hermin buzgólkodása révén életbehívott felsőbb leányiskolákat és a budapesti leánygimnáziumot. A többi hazai nőegyesület, — amint én ismerem őket, — különféle célok szolgálatába lépett anélkül, hogy országos jelentőségű eredményeket fel tudnának mutatni. Miért? Azért, mert az erőket szétforgácsolták s mert ebben a tekintetben is, — bocsánatot kérek, de kénytelen vagyok kimondani, — a divat vezette őket és nem a nő speciális hivatása. Pedig a női nemnek nagyon sok komoly és szent célja van, melyek előmozdítása fontosabb tisztán a különféle jótékonyság gyakorlásánál. A vigasztaló e téren az, hogy tassan-lassan érvényesül a gyakorlati életben is a nők egyenjogúsága s ez talán majd ki fogja jelölni a határozott útirányt is, amelyet a nőknek az egyesületi eszme megvalósításánál követniök kell. Az zonyos elégikus hang vonúl át, vagyis hogy a kenetlen kerék keservdúsan nyikorog. Ennek a kenetlen kocsinak két hónapi nyikorgását plagizálta el s fogja kiadni Jakab Ödön »Róza c. kötetében. Zalatnán kissé kiderült. Vagy talán csak hogy újra találkoztam Erzsikével. A napokban készülnek kirándúlni nagy társasággal Velencébe s az Erzsiké szive már előre sejt néminemű nagyszerű izgalmakat. A kedves gyermek bizonyára arrúl hallott valamit fél füllel, hogy Velence a csókok városa. Hm. Én arra gondoltam, hogy hát hiszen Zalatna is lehetne az olyasmik városa, — de arrúl beszéltem az ésszerű pedagógia követelményeinek megfelelőleg, ami az ábrándokat józanítja: a tengeri betegségrűl. És itt megjegyzem, hogy az egész velenceinászutazás intézményt épen annyiban tartom észszerűnek, hogy a két ábrándosán egetjáró ifjúnak alkalma nyílik egymást a tengeri betegség rózsakoszorútlan állapotában látni; akik ilyenkor sem undorodnak meg egymástúl, — azok oly ízléstelenek, hogy soha meg nem utálhatják egymást. Hajnalban tovább mentem hazafelé és délben itt Kolozsvárt vetettem horgonyt, hol az az édes szőke tejhab románc lebeg a cukrászat mezején, kit Gyulai Pállal méltán nevezhetek az almásrétesek Shaksperejének. Felszeghyéknél, mint Odüsszeüsz Nauzikáéknál, elmondtam pár rapszódiát odüsszejánkbúl, és hovatovább belemelegedvén, utoljára bámúltam Odüsszeüszt, hogy mennyire mértéket tudott tartani a kalandos képtelenségek föltálalásában. Éjféltájt a kolozsvári éjjeli élet tanúlmányozásába merülvén az éj tengerének s egy pikkolónak sötéthullámú partjain ott találtuk Pap Domit, aki valaha azokat a pompás izű »Góbéságok«-a1 írta Domi hamleti lélek; fiatalabb korában unitárius ifjú voit, jelenleg unitárius férfiú. Hamleti lélekre vall, ami diák korában esett vele. Befőttet láttak meg egy ablakban, két öl magasban. Egy derűtlen éjen odalopózva egymás hátára álltak, mint a kis malac meséjében a farkasok. Mindnek hátán Domi végre az ablakrácsba kapaszkodhatott. Nyitná az ablakot. De nyílik az magátúl. A sok ugrifüles diák — usgyé! — szétszalad alóla. Domi ott _ csüng az ablakrácsba fogózva, mint a denevér. És mint a rendjel uralkodó-járáskor: hullani kezd a sok pogány ütés. Ezer középkori hőst lovaggá üthettek volna vele. És míg ő hevesen tűnődve .mérlegeli vala, leugorjék-e két ölnyirűl, ne ugorjék . . . azalatt ropogósán kikapta mind a magáét s végül is a lecuppanás is csak elkövetkezett, mélán lehervadott, mint egy teleszívódott pióca. A mi Hamletünket most is mély tűnődésben találtuk, azt hajtogatta egyre: Ki fejti meg nekem azt a problémát, hogy honnan származott az a kultusz, amely — — Tovább nem folytatta egyszer sem, de oly mélyen töprengett, hogy szakadt róla a verejték. Kedves Domokos, ne tűnődj, minden kultusz úgy származik, hogy formalizmus nélküli közvetlen áldozása az emberléieknek s minden kultusznak az a vége, hogy a léleknek áldatlan, közvetettségben elértelmenetlenedő formalizmusává váljék. Oszkár fiatalosan neki akart még tüzelődni valami vitának, Jancsi előre rácsapta a bélyeget: vanitatum vanitas, akármi jön ki. Domokos a kardja markolatára támasztotta állát úgy vergődött a tűnődés sötét hullámain: Ki fejti meg nekem azt a . . . Búcsúztam erdélyi barátaimtúl. Nemrég mindeniknek kézszorítása egyformán olyan volt, mint a magabízós esküvés, — most már mindeniknek más az ize: ki milyen evező forgatásához szokott. De tiszta, becsületes férfikéz mind. XXVII. és utolsó levél. Kedves Bandi! Nagyvárad, aug. 14. Visszaérkeztem hát kiindulásunk helyére, bevégződött hát a circulus vitiosus, vagyis botrányos cirkálás. Mint a tintába esett légy a papiroson leírja a maga útját, én is leírtam emléknek okáért, mert én is olyanféle naponkelő napondöglő légy-féreg vagyok, akinek tintába esett hajdan a lelke és azóta be szokja pocsékolni a fehér papirost. Ha őszintén kezdek visszaemlékezni leveleim tartalmára, tömérdek szamárság kezd elém tűnni belőlük, isten ments, hogy végig olvassam. Te sem fogsz belőle bölcsebbé válni. De meg sem kóvályodol viszontag, mivelhogy nincs hazugság nélkül. Karcos bor, de nem zákányosodol meg tőle. Kedves egészségedre! Aladár barátod.
