Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-06-06 / 23. szám
az, amelynél a királyi akaratnak a nemzet akaratával való összeütközése a mostani nyomott, hellyel-közzel elkeseredett hangulatot szülte. A nemzet napról-napra türelmetlenebbül várja a királyi ígéretek beváltását, s a késedelmeskedés által máris megcsalatva érzi magát. A lefolyt nagy nemzeti küzdelem során, mikor az alkotmány bástyái nem bizonyultak elég erősnek, a nemzet egész gondolatvilága abban csúcsosodott ki, hogy az alkotmányt meg kell erősíteni, s a nagy viharok alatt észrevett és támadt réseket ki kell tölteni. Ezen alkotmánybiztosítékok nélkül senki nem élhet nyugodtan, nem dolgozhatik békességben, mert minden munkát, minden törekvést folyton zavar az a sötét aggodalom, hogy újra jöhetnek a zivatarok, újra bekövetkezhetnek a megpróbáltatások keserves gyötrelmei, s a nemzet ellenállási ereje nem lesz képes megbirkózni a veszedelmekkel, melyek a jövőben csak nagyobbodhatnak, mert alkotmányunk ellenségei ismerik már annak gyöngéit. S ha a nemzet számára nem adatnak meg ezek a biztosítékok, nem természetes-e, hogy a nemzet lelkét megüli valami különös gyanú, az a hit, hogy vannak, akik számítanak arra, hogy megint lesz küzdő magyar nemzet; de azt akarják, hogy ez a nemzet ne küzdhessen, [ne legyen erősebb, mint volt. Esedékes jogunkat képezik az alkotmánybiztosítékokról szóló törvények megalkotása, melynek ellenében a nemzet teljesítette előre fizetve azon összes kötelezettségét, melyeket vezérei útján elvállalt. Ezt a jogot nem szabad feladni, sem pedig azért valamiféle uj osztrák követeléseket rekompenzációul megadni .. . Ilyen aggodalmak és vágyak között állunk a negyven éves koronázási évforduló előtt, mely egyszersmind évfordulója a magyar alkotmány helyreállításának is. Nagyon nevezetes nap ez, nemzeti ünnepszámba megy. És mégis nyomasztó hangulat üli meg a kedélyeket, mert — szó ami szó — nincs a nemzetnek ünnephez való kedve. Válsághírekkel van tele a levegő, s valami különös félelem tölti be a lelkeket, s kételkedő gondolatok a jövő iránt az elméket. Munkáslakások.* Losonczon már régen érezzük a hiányát munkáslakásoknak s ezen körülmény mindinkább kezd rosszabbodni, ugyannyira, hogy a munkások és cselédek legnagyobb része kénytelen a vidékre költözni és naponta bejárni a városba munkájának elvégzése végett. A városi tűzoltók és rendőrök kénytelenek a legnyomorúságosabb helyeken lakni, miután hivatásuknál fogva a várost éjszakára sem hagyhatják el, s amellett ezen közegészség és tűzbiztonság ellenes lakásokért óriási összegeket fizetnek. 63107 IV—b/1 Q06 B. M. sz. a. nagyméltóságú m. kir. belügyminiszter úrtól érkezett rendelet világosan előírja azt, hogy munkáslakások térfogata és űrtartalma milyen nagy legyen, és az annak meg nem felelő házakban a bennlakást megtiltja. Ezen rendelet azonban nálunk végre nem hajtható, mivel — amint már fentebb is említettem — a városunkban levő munkáslakások közel 90°/„-a olyan, melyekből a lakókat azonnal ki kellene költöztetni. Azt hiszem, nem kell különösen kiemelnem azon körülményt, hogy az ilyen piszkos, bűzös s minden tekintetben közegészség és tűzrendészet elleni lakások mily nagy terjesztői a betegségeknek, mennyire elcsenevészednek ott a munkások gyermekei és hogy végül mily óriási mértékben terjesztik az ily lakások a munkások között az elégületlenséget, mely előbb-utóbb azután elkeseredéssé fajul és a munkásokat az országból való kivándorlásra ösztönzi. Oly lakások építése szükséges tehát, melyek közegészség-,köztisztaság- és tűzbiztonság szempontjainak mindenben megfelelnek, a munkásokat állandó letelepedésre készteti, közegészséget, közbiztonságot és tűzrendészetet emeli és végül úgy a kis- mint a nagyipar fejlődését hathatósan előmozdítja. Mely jobb munkásnak volna ugyanis kedve bejönni egy ily városba, mint Losoncz, ahol még csak rendes lakást sem kap ? Az ily városba a munkásnépnek az a legalsó rétege jön el, amely azután megmételyezi a többi jobb, de a rosszra mégis könnyen befolyásolható munkásságot és csak a rendőrségnek és ügyészségnek ad több dolgot. Amint fentebbiekből látjuk, a munkásságnak úgy közegészségi, valamint tűzbiztonsági, közbiztonsági és iparpártolási szempontokkal párosult politikai felfogását irányítja a munkáslakóházak létesítése. Ha mindezekhez hozzávesszük még azon különleges körülményt, hogy városunkban éppen a munkásházak hiánya folytán a munkásságnak csa^ körülbelül 5O°/0-a lakik itt, míg a * Basch Miksa városi mérnök úr életrevaló s valóban nagy szükségletet kielégíteni hivatott fejtegetéseit azon reményben adjuk közzé, hogy annak fontosságát az arra illetékesek megfontolás tárgyává tenni s az ő általa ajánlót! — nézetünk szerint - helyes terv szerint eljárni fognak S z e r k. többi a környékbeli falvakban lakik, (Videfalván, Gácson, Apátfalván, Vilkén, Panyi-Daróczon, Miksiben, Pinczen és Káinon), ahonnan minden reggel bejönnek és fáradtan ideérkezve, munkaerejük csökken, a hét végével pedig a szerzett munkabért hazaviszik és ott költik el. Mily óriási előny volna az a városra nézve, ha ezen vidéken lakó munkásokat családjaikkal együtt Losonczra telepíthetnénk és egészséges, józan munkássággal városunk lakosságát szaporíthatnánk és a közteherviselést is megkönnyítenénk ! Csak egyedül fogyasztási adóban mily nagy nyereséget biztosítana e körülmény a városnak. Városi tűzoltók és rendőrök nap-nap után jönnek, hogy a város adjon nekik lakást, lakpénzüket szívesen odaadják, mert ők tisztességes, emberhez méltó lakást kapni nem tudnak. A régi pakfongyári lakások, ahol körülbelül 16—17 család lakik, tovább fenn nem tarthatók az ottani arzenikummal telt levegő-, és az épületek rozzantsága miatt. Ezen szempontok vezéreltek akkor, midőn azon tiszteletteljes javaslattal járuk a Tek. Tanács és Képviselőtestület elé, miszerint határozza el, hogy a mellékelt tervezet szerinti munkáslakásokat épít. Közbevetőleg megjegyzem, hogy a jelenlegi kormány igen nagy támogatója a munkáslakások építésének és a munkáslakásokra 25 évi adómentesség kieszközölhető. Kétféle javaslatot készítettem. Az egyik szerint a pakfongyári jeienlegi épületek leromboltatnának és az egész teleknek körülbelül fele részén egy 40 házból álló munkáskolónia létesíttetnék. Ehhez szükséges volna 350.000 korona. Viszont a jövedelmekből az elfoglalt tér kárpótlásaként 50.000 korona jelentkezne. A másik megoldás egyelőre 20 házra szólna, mely szerint a Tugári-tér osztatnék fel házhelyekre. Amennyiben az első megoldás el nem fogadtatnék, úgy ezen második ajánlott módozatot feltétlenül ajánlom elfogadni, miután a munkáslakások építésével együtt a Tugári-tér is rendeztetnék, részben parkírozva lenne és ezenfelül a munkáslakásokkal járó jövedelemtöbblet folytán legalább részben kárpótolva volnának a tugári iparosok és kereskedők azon károkért, amelyekben a tugári vásár elvétele foiytán részük van. Ezen második módozatnál az egész befektetés 190.000 koronát tenne ki, s ebben bennfoglaltatnék a Kövicses korcsma megváltása is. A munkáslakások építése pénzügyileg is előnyös, amennyiben azok a befektetés amortizációs részleteit és egyéb költségeit bőven fedezik, sőt még bizonyos maradvány is mutatkozik. A város különben teljes pontossággal előzőleg is meggyőződést szerezhet arra nézve, hogy vájjon munkáslakások építése kifizeti-e magát ? Ugyanis — ha jól emlékszem — a Poprádi tavaszt ábrázolta, ez állott: Kedves Barátom ! A férjem elutazott. Egyedül vagyok. Amit annyiszor hiába kért tőlem, megengedem : jöhet. Tehát au revoire ! Aláírás nem volt rajta. X. ur bizonyára amúgy is tudta volna, kinek a kezeirása ez a levél. Gondolkoztam, hogy mit tevő legyek vele. Széttépjem ? Bedobjam a legközelebbi postán a levélszekrénybe ? Vagy pedig kisértsem meg visszaadni annak, aki elveszítette ? Rövid töprengés után az utóbbira határoztam el magam. De hogyan ? Hiszen azt se tudtam, hová lett ez az asszony ? Utjának hol volt a célja ? És ki tudja, vájjon megismerem-e még ? És ha igen, nem fogja-e tolakodásnak venni, ha átnyújtom neki ezt a levelezőlapot, amelyről bizton fölteheti, hogy elolvastam ? Minderre gondoltam, s mégis megmaradtam azon elhatározásom mellett, hogy a levelezőlapot — ha lehet — átadom jogos tulajdonosának. Nem azért, mintha azt reméltem volna, hogy a kellemetlen baleset talán jobb gondolatokra téríti Y. asszonyt, mert hiszen, mikor a levelezőlap hiányát észreveszi, nyomban másikat irhát X. urnák. De tudja Isten, izgatott a dolog. Széplakon már nyomát se találtam az asszonynak. Villásreggeliztem, s folytattam utamat Tátrafüred felé. Déjtájban érkeztem Füredre. Itt nyomra akadtam. Ráakadtam arra a hintóra, amely a szép asszonyt hozta. Tehát itt van. A kocsis éppen a lovakat itatta. Beszédbe ereszkedtem vele. — Nem maga volt ma Csorbatón ? — Kérdeztem. Igenlőleg felelt. Hát odavaló ? Dehogy, — mondá, — egy nagyságát vittem reggel oda és mindjárt vissza is jöttünk. Csak a vidéket akarta látni. És hol lakik itt az az urhölgy ? — kérdeztem merészen. — Nem tudom, — felelte, — itt leszállt és elment. De hogy merre, nem ügyeltem. Megköszöntem a felvilágosítást s egyenest a nagyszálló éttermébe mentem. Szétnéztem, de az asszonyt nem láttam. Ebéd után sétára indultam. Nézelődtem errearra, a szép barna asszonyt sehol se fedeztem fel. Este hat óra lett s kutatásaim még mindig eredménytelenek voltak. A sétányok már élénkülni kezdtek, kisebb-nagyobb csoportok verődtek össze, vidáman csevegve. Túl, a hegyek mögött lassan lebukott a nap. Egyszerre a sétány végén, amint körüljártattam a szemeimet, egy karcsú nőalak tűnt fel. Egyedül volt. — Ez ő ! — villant át az agyamon. Lassú léptekkel közeledtem a magányos hölgy felé. Ő volt, most már bizton megismertem. Könnyű csipke ruha volt rajta. A szivem hangosan dobogott. Úgy éreztem magam, mint akinek lámpaláza van. Két lépésnyire tőle, megemeltem a kalapomat. Csodálkozva nézett rám. Bocsánat, asszonyom, — szóltam, ön ma Csorbatóról jövet kiejtett valamit a kocsijából Boldognak érezem magam, hogy visszaadhatom. Átnyújtottam a levelezőlapot. A szép asszony mélyen elpirult. Jaj Istenem ! — dadogta. Egyebet nem tudott szólni. A szünetet felhasználtam és bemutatkoztam. Csak akkor jött meg a szava. Köszönöm, — mondá. Majd halkan kérdezte : tart ? Elolvasta i — El. Nem tagadom. — Ugy-e, nagyon, nagyon rossz asszonynak Isten ments ! — tiltakoztam. Oh igen, tudom, Ön rossznak tart. Pedig, ha tudná, mennyi ideig küzködtem magammal, amíg ezt a nehány sort megírtam és hogyan dobogott a szivem, amikor több más levelezőlappal együtt ezt is bedobni véltem a postaszekrénybe. Furdalt a lelkiismeretem, és sokat adtam volna érte, ha meg nem történtté tehettem volna a dolgot, de gyengének éreztem magamat ahhoz, hogy a meghívást visszavonjam. Azonban most, hogy visszakaptam . . . A mondat befejezéséül darabokra tépte a levelézőlapot. Azután hálás szemekkel fordult hozzám : — Először életemben tántorodtam meg. És önnek köszönhetem, hogy becsületes asszony maradok. — Tehát nem hívja meg X. urat, — kérdeztem megindultan ? Esküszöm, hogy nem. Ez az Isten ujja volt! — Babonás '< — Hiszek a végzetben. És jó akarok lenni. Köszönöm. — Csak a végzet eszköze voltam, — mondottam, — és hálás vagyok neki, hogy alkalmat adott, jó dolgot cselekednem. — ígérje meg, — szólt bucsuzáskor Y. asszony, hogy soha senkinek el nem árul. — Becsületszavamra Ígérem, — mondám ünnepélyesen. Megmondta a nevét. Elváltunk. Y. asszonyt azóta nem láttam
