Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-01-17 / 3. szám
LOSONCZI ÚJSÁG Előfizetésiára: POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. Hirdetések: Negyedévre 2 kor. j[ Egy petitsor tere 10 fül. ! 8; I a losonczi függetlenségi és 48-as párt NC,:rh;Id.«; || Egyes szám ára 20 fii. j | HIVATALOS KÖZLÖNYE. jutányosabb. J II. évfolyam. 3. szám. Megjelenik minden csütörtökön Losoncz, 1907. január 17. A baksis. A darabant kormány idején híressé vált a „debreczeni ököl“; a nemzeti kormány rövid kormányzása alatt híressé lett a „bihari baksis“. Milyen furcsa ellentét! A darabant kormány embereit kifizették „kurucosan“ s a nemzeti kormány alárendeltjeit az egyes közigazgatási bizottságok „labancmódra“ akarják megjutalmazni — a baksissal. Igen örvendünk, hogy Szatmári Mór a képviselőházban interpelláció alakjában szóvátette a biharmegyei baksist s hogy gróf Andrássy Gyula belügyminiszter rögtön megadta rá a férfias, önérzetes választ. E válaszból két dolgot tudunk meg, az első az, hogy a baksis tényleg járja s a második az, hogy egyes vármegyék mostani nemzeti kormányunk alatt féltik a megye autonómiáját. Ami a baksist illeti, ügy látszik, hogy ennek osztogatása nálunk a török hódoltság idejéből való, amikor is az egyes basáknak mindenféle ajándékokkal, borravalóval, baksissal illett és kellett adózni. A török kiverése után a német sógor lett az űr rajtunk s ez sem vetette meg a baksist a különféle „presentek“ és „kriszkindlik“ alakjában. Így lett magyar szokássá. Természetesen „virágzott“ is nálunk ez a jó szokás, míg a büntető törvénykönyv ki nem mondta a tisztviselőkre, hogy az ajándék elfogadása ellenkezik nemcsak a hivatallal, de a tisztesseggel és becsülettel is. És lám, Biharország közigazgatási bizottsága szótöbbséggel szembehelyezkedik a törvénnyel s elvként kimondja az ajándékfogadás szabadságát. A „Tisza-párt“ vármegyéjének emberei okosak nagyon! Kelepcét akartak állítani a nemzeti kormány számára, hogy hirdethessék ország-világ előtt, hogy íme törvényellenest is tűr a nemzeti kormány; de a tisztviselőket is meg akarták nyerni, mert kicsiny fizetésüket országos törvény nélkül baksissal akarták emelni miniszterileg jóváhagyott közigazgatási bizottsági határozattal. Gyönyörű kétszínű politika! A másik dolog az, hogy ez a „hires“ vármegye félti a megye autonómiáját. Kitől ? A nemzeti kormánytól? Miért? Hiszen nem bántja senkisem az autonómiáját! — Hja, kérem, ez is politika! A titkos darabantisták nem mernek a napvilágos porondra kilépni a maguk igazával. Htokban gyüléseznek, szervezkednek, hátha meg lehetne buktatni a 48-as többséget s visszaállítani a „hírhedt“ Tisza-kormányt. A függetlenségi férfiak hívására: „Adárn, hol vagy?“ nem mertek mukkanni sem, de az aknamunkát sem hagyják félbe. Erre a huhogó baglyokra jól mutatott rá gróf Andrássy Gyula belügyminiszter, mikor így szólt: „Mi nem nézzük azt, hogy autonóm jogok és bástyák mögött ki ül, ellenfél-e vagy barát; mi minden jogot egyaránt tisztelünk. Ha azonban az urak nem annyira az autonóm jogokat védik, mint inkább attól félnek, hogy a főispánok ellenőrzése esetleg alkalmatlan lesz nekik: úgy hiába küzdenek.“ Gyönyörű, férfias szavak! A biharmegyei baksis históriája megvilágítja az egész ország képét. Nem gyanúsítunk senkit, de kimondjuk nyíltan, hogy a baksis különféle alakokban nemcsak Biharvármegyében szokásos. Csak egy országos bizottságot kellene kiküldeni, amelynek feladata az lenne, hogy kutassa ki, hogy az egyes aránylag kisfizetésű tisztviselők miképen jutottak aránylag óriási vagyonhoz? Mindjárt kiderülne az, hogy a társadalom óriási része át meg át van hatva attól a gondolattal, hogy az egyes tisztviselőknek bizonyos szolgálataikért bizonyos díj is dukál. A közönség egy jó része ezt köteles adónak tekinti, a tisztviselők egy jó része meg jogos dukanciának. Szomorú tény ez, de igaz! Hogy mennyire igaz ez, rámutatunk a szokásos újévi szivarokra, borokra, nemes vadra, amelyet egyes tisztviselők kapnak egyes velük érintkezésben álló felektől. Rámutatunk arra, hogy sok vállalat egyes részvények ingyen osztogatásával, bizonyos „felügyeletekért“ járó pénzbeli elismerések adásával és más kiváltságos előnyök biztosításával igyekeznek megkörnyékezni a tisztviselők egy részét, hátha így jobban megy — amint megy is — a vállalat. Hát mindez nem baksis? Bizony az, még pedig nagyon is piszkos baksis! Ha másért nem, már ezért is óhajtandó volna, hogy a mostani nemzeti kormány még sokáig kezelje az ország ügyeit. Talán ez a kormány purifikálhatná az országot ettől a sok visszaéléstől. Es ezt a visszaélést nemcsak a biharmegyei közigazgatási bizottság konstatálta s igyekezett szentesítő TÁRCA. Úti levelek Erdélyországból. Irta: Bodor Aladár. A Losonczi Újság« eredeti tárcája. XXIV. Felsővidra, aug. 9. A «domnu físzolgobireu* hozott el ide havasi birodalmába. Csípős hajnallal indúltunk, itt a havasokban már fogytán a nyár. Jó lehet itt fiatalházaskodni, mert idefönn hosszú a tél. Noénak fiákerré korcsúlt bárkájában vackoltunk meg, úgy indultunk az Ararát hegyének szárazon, lötyögtünk is vackunkban, mint kaszakő a tokjában. Beburkolóztunk vastag pokrócokba és vastag hallgatásba. Útitársam tűnölődött; modern fiatal ember, nem való a* hegyvidékre, ideges száraz fejébűl csak úgy kizsong a sok nyugtalan komoly terv, mint órábúl a szigorú munka ketyegése. A városlakó mindenütt az embert s az emberkéz korláttalan munkáját szeretné látni maga körül. De a hegyvidék képét évezrek alatt se változtathatjuk meg, a hegyifolyó önkényétűi a hegyilakó évezrek múlva is csak úgy fog kikönyörögni egy kis kegyelmet a rétecskéjének, a hegyiút oly alázatosan csúszik, kitér minden kőnek, pataknak, mint szolgaember a zsarnok uraknak. Az én tűnődésem is elszáll innen az Alföldre, hol most áll a nagy munka, forog a cséplőgép nagy kereke, mint Kinizsi karján a malomkő. Ott a sik képét évrűl-évre emberkéz változtatja, roppant kockákat rajzol rá s befösti sárgára búzával vagy zöldre szőlővel; a folyónak ember gátja parancsol, az út egyenesen céljának tart gátolhatatlanúl. Ez, a maga erejének látása, érzése, neveli büszke úrrá a magyar síklakót. Mert itt a hegyek közt fönségesen szabad ugyan a természet, de kiszolgáltatott alázott szolga az ember, ott immár a természet az engedelmes szolga — és fönségesen szabad úr az ember. Fejünk fölött egy szikiárúi egy önérzetes kecske mekegett le ránk, lenézőn, mint magas piedesztáljárúi a tapogatva lépő, kapaszkodó politikus, pedig megfontolhatná mindkettő, hogy csak azért tartja a gazdája, hogy megfejhesse. A sziklák mind magasabbra törnek, belenyúlnak a kék levegő-óceánba zátonyokként, melyeken a felhők, az ég-óceán sötétvitorlájú gályái, mennydörögve megtorlódnak és kettéhasadnak. Most csak szélid íehérvitorlájú hajók járják a szelidhullámú kék levegő-tengert, az éjen át kikötöttek a hegyormokon s csak most déltájt szedik föl a horgonyt. A völgyben is otromba sziklaóriások hevernek, mint Miltonnak égbűi lezuhantott kábúlt sátánjai. Meghasadozott koponyáik vére párologva csörgedez alá .. . hej, mikor ezek a földszülte titánok a reszkető égboltot ostromolták! Alsóvidrán leszálltam a kocsirúl és magam mentem gyalog a híres vidrai vízeséshez. Előre figyelmeztettek, hogy vigyek magammal egy bütykös vizet s a szikla tetején öntsem a mederbe, mert különben így száraz időben nem lesz részem vízesésben, legföljebb az állam fog leesni. Kái volt ócsárolni, már nagy távolból latható a magasbúi mélybe állandóan leereszkedő fehér fátyol mögötte sziklafal, fölötte állandó szivárvány, mim a büszke szűziesség valója, melyrűl egyre hullhull le a fátyol s mégis örökre leplezett varázsfátylas erős fönséges valóság marad, örök szivárvány koszorúval. Az ember elnémúl e fönséges csoda mellett. Mintha a lélekbe egy fönséges, tiszta, dallamos óda ömlenék. Toronymagasbúl hull alá a fehérruhás gyöngyösen szikrázó patak, mint valami romantikus középkori habtestü menyasszony, ki boldogtalanságában teljes menyasszonyi pompában veti magát a szikiárúi a mélybe. Ennél magasabbrúl, tisztábban és fönségesebben nem buicott maga Antigoné sem. S odaíönn a lezuhanás előtt még pár lépéssel a patak milyen nyugodtan ballag, elcsacsog az illatos méntakkal, mohó csókok közt éldeleg a hab a buja virágokkal, — nem tudja a naiv lélek, hogy pár pillanat — s szörnyű halálba zuhan. Vagy tán mégis, — hát nem mindnyájunkra halai vár s nem mi vagyunk-e oktalanok, hogy egész életünket telekeseregjük, aggódjuk és korlátozzuk az előre tudott halai félelme miatt? A pataktól nem messze egy komor barlang áll, mélye kürtővé szűkül, meiy aztán vezet le, le ismeretlen mélységekig. És a mély feketeségekbűl mélyen dörgő, sziklákat rázó jajgatás hangzik állandóan, tan a napfényre vagyakozó sötétségbe láncolt vizek jajgatnak, tán a 1 artarosz kétségbeesett lelkű leigázott Titánjai. Ilyen jajgatást zárhatott keblébe az ismeretlenség és hatni
