Losonczi Ujság, 1907 (2. évfolyam, 1-50. szám)
1907-01-17 / 3. szám
teni, de kimondatlanul szentesítették és jóváhagyták az előző kormány egyes tagjai is, amikor-ilyent nem vettek észre s amikor a zsíros állásokba atyjukfiait s más „érdemekben gazdag“ embereiket juttatták. Ennek az iránynak gyökeresen véget kell vetni! A legközelebbi községi és megyei választásoknál pártra való tekintet nélkül ki kell buktatni mindazokat az egyéneket, akik a baksis hírében állanak s oda származás és protekcióra való tekintet nélkül be kell juttatni olyan férfiakat, akik a baksis elfogadását becsületsértőnek, alávalóságnak, törvénytelennek tartják. Mert — Andrássy szerint — „a közigazgatási tisztviselő napról-napra abban a helyzetben van, hogy büntetéseket mér ki egyesekre, súlyos, káros következményekkel járó határozatokat hoz és ha az egyesben az a hit támad, hogy nem objektiv igazság alapján hozták az itéletet, haném azért, mert a tisztviselő függésben van egyesektől, akkor anarchistákat nevelünk.“ Ezért jó volna, ha a törvényhozás kimondaná, hogy a köztisztviselő semmiféle vállalatnál, intézménynél igazgatósági, felügyelő-bizottsági, választmányi stb. jövedelmezőséggel járó állást el nem foglalhat, mert az inkompatibilis. A tisztviselőnek állásával összekötött javadalmazáson kívül semmiféle mellékállása, jövedelme ne lehessen. Csak így lesz tiszta a közélet! Csak ily módon fogjuk elérhetni azt, hogy a tisztviselő bármiféle pressziót is gyakorolhasson polgártársaira, akár magánügyekben, akár közügyekben, pld. a követválasztásoknál. A baksist az egész vonaton — bármilyen alakja is legyen, — meg kell szüntetni s a tisztviselőt, ha azt elfogadja, az adakozót, ha ezzel a tisztviselőt befolyásolni, megtéveszteni igyekszik, azonnal az illetékes fórumnál feljelenteni. A törvény ridegsége azonnal tisztázni fogja az egész országot s a baksist mindörökre sikerül hazájába viszszakergetni. És ekkor a sötétség lovagjai is el fognak némulni táplálék hiányában mindörökre. Jótékonycélú hangverseny. Fényes ünnepélynek volt szintere f. hó 13-án d. u. az állami tanítóképző-intézet tornacsarnoka. Az ág. hitv. ev. egyh. Nőegyesület tartotta nagy közönség előtt jótékonycélú hangversenyét. Az ünnepély úgy anyagilag, mint erkölcsileg kitünően sikerült, s mintaképéül szolgálhat annak, miként kell a jótékonycél érdekében, egyúttal azonban a közönség áldozatkészségének is kellő mértékig való figyelembe vételével ilyen irányú ünnepséget helyesen, tapintatosan rendezni. Belépő díj nem volt megszabva, s a szegény is hozzájárulhatott filléreivel a tehetősek nemeslelkű adakozása által megteremtett összeg növeléséhez. A szeretet melege hevítette a sziveket, szeretet lángja csillogott a szereplők szeméből, s a szeretet festette piruló rózsáit a jótékonycél érdekében fáradó bájos leányorcákra. Mintha mindegyik ajkacska azt rebegte volna: »Egy kis szeretet s egy kis adományt az elhagyatott szegény gyermekek segélyezésére! A szeretetnek csodás hatalma van s a szeretet hirdetésének, a nemeslelkű áldozatkészségnek legbuzgóbb apostola egyedül a nő lehet, mint akit erre egyenesen szivének érzelemgazdagsága utal. A remekül összeállított tárgysorozat első pontja olasz dal volt, melyet a hangverseny alkalmából alakult hölgyek kara adott elő. Az énekkarban részt vettek: Besse Vilma, Benkó Ilona, Draskóczy Sára, Duhay Margit, Faczonay Margit, Hoityel Mária, Jankovics Gizella és Mária, Jánoska Ella, Keczéry Erzsiké, Kurovszky Margit, Labáth Ilona, Lammer Emma, Nádossy Ella, Schmidt Etelka, Sztolár Lenke és Thomesz Etel. A Sankta Lucia rokonszenves fülbemászó dalát a legkitűnőbb precizitással énekelte a hölgyek kara. A piciny ajkak bűbájos zenéje önkénytelenül is a szirének és parthenopok csodás városát varázsolta a közönség lelki szemei elé, s még az örökké derűs, az örökké csillagos olasz ég hiányát is bőségesen pótolta a szeretet tüzétől hevülő szempárok ragyogása, Külön elismerés illeti Reinhardt Juliska úrhölgyet, a hölgyek karvezetőjét, a gondos és szakszerű irányításért s a dal gondos begyakorlásáért. 2. A nők és az egyesietekről Scherer Lajos főgimn. tanár, nőegyleti titkár tartott felolvasást. A nagy gonddal készített és elmés fordulatokban gazdag értekezést nagy figyelemmel hallgattuk s őszinte elismeréssel honoráltuk. Azután Raff Cavatináját, majd Hubert ábrándját játszotta hegedűn Zadubán Gyula máv. forgalmi ellenőr, zongorán kisérte Zadubán Gyuláné úrnő. A gyönyörű hegedűjáték a rutinnal előadott zongorakisérettel a legtökéletesebb harmóniává olvadt, s a közönséget, melynek már többször volt alkalma Zadubán Gyuláné úrnő és Zadubán Gyula úr öntudatos művészi játékában gyönyörködni — ezúttal is teljesen magával ragadta. Ráadásul Sarasaié: Zortzicóját játszották el. Majd Várady Antal Utolsó sor cimű költeményét szavalta el Kohlener Editke úrhölgy. A költemény előadása kitünően sikerült. Az alapgondolatnak megfelelő elegikus hang ügyes eltalálása, s a költeményben kifejezett érzelmek öntudatos, hű kidomboritása, teljesen lebilincselték a hallgatóság figyelmét, mely valóságos tapsviharral nyilvánította elismerését. Most az egyesület kis csalogánya, Hermann Irmácska úrhölgy lépett elő, s énekelt az ő tisztán csengő, érzéssel teljes hangján szívből fakadó, szívhez szóló magyar dalokat, melyekhez a kíséretet Draskóczy Sárika úrhölgy szolgáltatta kitűnő zongorajátékával. A magyar dalok annyira felhívták a közönséget, hogy csak akkor csillapodott le ismét, mikor a dalokat a szereplők újra előadták. A tárgysorozat 6. pontja Magyar Rapszódia volt Székely Imrétől, majd Rondó Capriciosó Mendelsohntól, melyeket emlékezetből adott elő zongorán Zorkóczy Edéné úrnő. A zongorajáték egyik fénypontja volt az ünnepélynek. A közönség már a játékszám megkezdése előtt is lelkes tapsolással fejezte ki örömét, rokonszenvét Zorkóczy Edéné úrnő iránt, s azon óhaját juttatta kifejezésre, hogy minél töbször legyen még alkalma a művészi játékban gyönyörködni. A helyes interpretációval játszott darabokat mindvégig az átérzés melege uralta, s a billentyűk valósággal rabszolgáivá lettek a rajtuk csodálatos virtuozitással végigfutó gyengéd ujjaknak. A szűnni nem akaró fel-felzúgó tapsorkánnak mégis csak meglett a jutalma, mert ráadásul a még Reinhold H. gyönyörű Cis moll — Impromptujét is végig élvezhettük. Végül a hölgyek kara fejezte be a hangverseny tárgysorozatát Beethoven esti dalával, melyhez ráadásul Besse Vilmácska úrhölgy énekelt édes bús hangján magyar, kuruc dalokat. A közönség viharos tapssal jutalmazta a gyönyörű éneket. Hálás köszönet illeti ugyancsak az egyesület alkalmi pénztárosát Draskóczy Margitka úrhölgyet, ki a jótékonycél érdekében éber figyelemmel őrködött azon, hogy az aranyifjúság az adományoknál gavallérosan viselkedjék. A jótékonycélra fordítható tiszta jövedelem 190 korona. A F. M. K. E. gyűlése. A F. M. K. E. évnegyedes gyűlése, mely a csorbatói közgyűlés óta először gyűjtötte össze az igazgató-választmány tagjait, nagy érdeklődés mellett tartatott meg. A gyűlésen megjelent Markhot Gyula főispán is és a vidékről Boldis Ignác felső keresk. iskolai igazgató, a Fmke turóci választmányának ügyvezető alelnöke Turócszentmártonból. A gyűlés főtárgya az elnökség időszaki jelentése volt, melyből megtudjuk, hogy az elmúlt évnegyedben 13 egyesületi tag halt meg s 21 belépett (köztük Edelsheim-Gyulai Lipót gróf elnök 1000 korona alapítvánnyal). Az egyesületnek vagyona 5441 29 korona készpénz és 114.800 .kor. értékpapír, melyeket a kir. postatakarékpénztár kezel, Serly Sándor mohácsi járási orvos 2400 koronát hagyományozott az egyesületnek. Néhai Kurálszky Márton csermendi plébános 6000 koronás hagyományát pörrel támadták meg. Behajthatatlan tagdijak címén nem tudás mélységeiben kétségbeesett lélekkel tépelődő Katona, vagy Zrínyi, vagy ... ha a túlvilágba visz ez a barlangkapú : minden szabadságharcosunknak ez a följárója a lelkek óráján. A szűk völgy átellenén pedig a százezer évek drámáinak emlékjele áll: a csigahegy. Tengerfenéken élő csigák kövületeibűl áll az egész hegy. Ki emelhette ezt a tengerfenéket ezer méternél magasabbra? Aki megtette: mily könnyűség annak a parányi embert magasságokba emelni, vagy mélységekbe sülyeszteni. De e kevély hegyóriások rég elfeledték, hogy valaha moszatos tengerfenéken éltek. Vállukon fenyvesek sötét királyi palástja, fejük tűzhányó koruk óta kopasz, mint ama bölcseké, kik fiatal korukban szintén tűzhányók voltak és garázdamód ujjat húztak a kegyes menyországgal, esetleg jámbor férjekkel és lemondó-ölű gárdedám aggszűzekkel... Oláh legények kurjongatása ver föl merengésembűl, engem jeleznek füttyel és kurjongatással a völgyben elrejtőző orvhalászoknak. Ez itt köröskörül a mócok világa. Ezeken a havasokon gyultak ki Jankának, a havasok királyának tábortüzei, a polgárháború véres üstökös csillagai. A ház, melyben megszállunk, Jankú unokájáé, szemközt Jankának, az oláh Mariusnak szülőháza. S ha meggondolja az ember, hogy itt majd minden második embernek még magyar a neve: Vajda, Talpas, Nagy, Hajdú, Székely és így tovább .. . Ezek székelyek voltak. S ez a világ nekünk már majdhogy el van veszve, benyelte az oláh tenger és mi magyarok lettünk a sziget. És mennyire meg vagyunk késve a visszamagyarosítás munkájával! Az öklömnyi oláh gyerek, még le sem száradt a köldöke, s már büszkén vallja nemzetiségét s fújja a nótát, hogy övék a szabad havas. Az ilyent már vihetjük magyar gimnáziumba, egyetemre: csak ellenséget hizlalunk. Az elemi iskola is késő, mert a fogékony gyermekiéleknek 6 éves koráig már jórészt kialakúltak az alapszínei. De tegye rájuk az állam a kezét már a kisdedóvóval. Durván hangzik e lélekhalászás ? Lehet, de gondoljuk meg, hogy még mindig sokkal tisztességesebb fegyver a késnél és golyónál, mellyel pedig e leghatalmasabb nemzetiségünk mindannyiszor ránktört, valahányszor alkalmat sejtett rá. Ma már ők se a golyót és kést hangoztatják, ma már megérezték, hogy a fajok harca elsősorban a kultúrák harca. A bucsum-cserbuli iskolán ezt a föliratot láttam: «ln cultura este libertate.« Az oláh középosztály nagy és eredményes munkát végez a köznép kultúrájának emelésében és ők nem estek abba a nyavalyába, mint nálunk a Kazinczy kora, amikor a magyar kultúrát úgy akarták összelopkodni nyugatrúl, még a magyar lélek legbensőségesebb gyökerét, a nyelvet is megfertőzték buta rövidlátásbúi. Az oláhság már megértette azt a nagy természeti igazságot, hogy bármely nemzet csak a maga nemzeti sajátságaiban s csak azok által lehet naggyá. Ápolják tehát a népi költészetet (bővebb gyűjtésűk van, mint nekünk), a nép hagyományos szokásait, viseletét, zenéjét, díszítő stílusait, stb. És náluk a középosztály nem vált úgy el a néptűl. És ez az igazi veszedelmes küzdelem. Korlátoltság, vagy gyávaság tehát azt állítani, hogy ám hadd fejtsék ki a nemzetiségek békésen a kultúrájukat. Ez a mi végünk lenne. A kultúrák harca is kérlelhetetlen önvédelmi harc. Érezték ezt már az ókor népei is, mikor egy győzelmes harc után mindig első teendőjük volt az ellenség történelmi és műemlékeit elpusztítani, a sírokat kirabolni, a hamvakat kiszórni. így tettek az oláhok is. Á nagyenyedi nagy könyvtár fölgyujtása, az erdélyi udvarházak és kripták kipusztítása nagyobb kárunk volt, mint a lechmezei csatavesztés. Ä kultúrái fennsőbbség több nemzetet olvasztott be, mint a fegyverek fennsőbbsége. A mongol mennyi magyart legyilkolt s mily rövidesen kihevertük ; — a németet pedig mindig megvertük s mégis parancsol nekünk. Ezen az egész vidéken nem találtam egyetlen legkisebb jelt is, mely azt mondaná, hogy Magyarországon vagyok. Csak épen a szekrényen akadt elé egy hervadó emlékkönyv, melyben oláh és német beírások között akadt pár magyar is. Ti derék sepsiszentgyörgyi diákok, kik a tánciskolában Jankónak feketeszemű dédunokájától második négyeseket és ártatlan találkozókat kaptatok s érettük egy-egy emlékversecskét adtatok: köszönöm nektek, hogy itt a veszni indúlt havasi birodalomban magyar voltomban megvigasztaltatok. (Folyt, köv.)
